A múlt árnyai
A hajnal lassan kúszott fel a Börzsöny lankái fölé, halvány rózsaszínre festve a Dunakanyar nyugodt vizét. Vác felől már hallani lehetett az első buszok moraját, de a város még ásítozott, és a párás levegőben lusta nyugalom ült. A Fő térhez közeli patinás kastélyszálló előtt azonban egészen más hangulat uralkodott: ott pezsgő elegancia és izgatott várakozás vibrált a levegőben.
A kastély széles lépcsőjén virágdíszek sorakoztak — fehér liliomok és halvány rózsák, gondosan igazítva minden kőlépcső széléhez. A vendégek gyülekeztek, az utcáról pedig egymás után gördültek be a fényes autók. A szolgálók sürögtek-forogtak, az udvarház előtt fényképezőgépek kattantak, és mindenkinek ugyanaz volt a véleménye: ez az esküvő lesz az év társasági eseménye.
A figyelem középpontjában, természetesen, Gábor állt.
A harmincas évei végén járó férfi fekete, méretre szabott öltönyében úgy feszített, mintha legalábbis államtitkári kinevezése pillanata lenne. A haját frissen vágatta, órája drága, cipője csillogott. Volt valami hideg elégedettség az arcán, valami öntelt fény, amely azt sugallta: úgy érzi, végre minden a helyére került.
A mellette álló menyasszony, Katalin, a neves budapesti vállalkozó lánya, hófehér ruhában tündökölt. Robbanó sikerként jegyezték el őt a városban: a „tehetséges fiatal ügyvéd” megfogta az „aranykalitkából származó lányt”. A vendégek már hónapok óta erről beszéltek.
De Gábor mosolyának volt egy árnyalata, amit csak az ismerhetett fel, aki nagyon közelről figyelte: egy kiszámított, kárörvendő feszültség.
Valami, amit nem a menyasszony vagy a családja iránt érzett — hanem valaki más felé.
Az exfelesége, Anna felé.
A nő, akit hátrahagyott
Anna…
A név olyan csendesen suhant végig gondolatai között, mintha tiltott szó lenne.
Pedig egykor ő volt Gábor támasza, vágya, lelke. A lány a Naszály lábánál nőtt fel, egyszerű családban, ahol minden forintot megfontoltak, és ahol a szeretetet nem drága ajándékokkal, hanem fáradt, estéli ölelésekkel fejezték ki.
Anna évekig pincérnőként dolgozott egy váci kisvendéglőben. Sokszor éjfélig hajtott, másnap hajnalban már újra talpon volt. Ha kellett, két műszakot vállalt, hogy Gábor egyetemre járhasson, hogy legyen pénz a tankönyveire, a vizsgadíjakra, az albérletre.
Sokszor maradt éhesen, csak azért, hogy ő ehesse meg az utolsó főtt ételt.
Sokszor mosolyt erőltetett arcára, amikor belül fáradt és összetört volt.
De Gábor akkor még hálás volt — vagy legalábbis hitte.
Aztán, amikor Gábor végre sikereket ért el, amikor beindult a karrierje egy nagy budapesti ügyvédi irodában… valami megváltozott. A tekintete hidegebbé vált, a hangja türelmetlenebbé, a látásmódja pedig szűkebbé.
Anna egyszerű lett a szemében. Túl hétköznapi. Túl kevés.
A válás gyorsan, minden indoklás nélkül jött. Gábor aláírt, becsapta maga mögött az ajtót, és egy rozsdás Suzuki, valamint egy kicsi albérlet maradt a nőnek.
Ha akkor megkérdezték volna Annát, mihez kezd… valószínűleg csak könnyek folytak volna a szeméből.
De azt még Gábor sem tudta, hogy néhány héttel később Anna váratlan hírt kap:
terhes volt — hármas ikrekkel.
Három szív dobogása
A hír először úgy ütötte mellkason Annát, hogy levegőt is alig kapott.
A hasán még semmi sem látszott, de belül olyan vihar tombolt, mintha szétszakítaná. Három gyerek…
Három élet…
Három sors, amit neki kell hordoznia. Egyedül.
Volt egy pillanat, talán egyetlen éjszaka, amikor kétségbeesve ült a sötét konyhában, a teáskanna mellett, és azon gondolkodott: nem bírja. Nem tudja. Nem képes rá. A könnyei hangtalanul potyogtak, és kezével a hasát simogatta.
De aztán, mintha valami különös erő ébredt volna benne — az a fajta szívós, makacs erő, amely a magyar nők sajátja, akiknek generációi tanulták meg, hogy nincs lehetetlen, ha elég keményen állnak helyt — felállt.
És azt mondta: „Megoldom. Akárhogy, de megoldom.”
A következő hónapok küzdelmesek voltak. Anna két állást vállalt: reggelente egy dekorációs műhelyben dolgozott Vácott, délután pedig otthon kézműves tárgyakat készített rendelésre. A terhesség nehéz volt, hátfájással, fáradtsággal, de soha nem adta fel.
A szülés után pedig — csoda történt.
A három apró kislány, Lili, Mira és Sára, olyan fényt hoztak az életébe, amit Gábor soha nem tudott.
És Anna, minden álmatlan éjszaka ellenére, boldog volt.
Sorsfordító évek
Évek teltek el.
Anna kis dekorációs boltja, amelyet a Vác belvárosában nyitott meg, lassan, lépésről lépésre egyre sikeresebb lett. A helyiek szerették, mert minden tárgy mögött lélek volt: kézzel festett faliképek, egyedi koszorúk, ünnepi asztaldíszek.
A kislányok nőni kezdtek.
Nevetésük betöltötte az apró lakást, rajzaik ellepték a hűtőt, cipőik sorakoztak a bejáratnál.
Anna arcán a fáradtság mellett melegség ült, egy olyan erő, amely nem harsány, nem hivalkodó, de mindenkit megérint, aki közel kerül hozzá.
És Gábor?
Ő csak annyit hallott a városból, hogy az „exfelesége valami kis boltocskát nyitott”, és hogy „egyedül nevel három gyereket”.
Legyintett rá.
Sőt — sokszor kacagva mesélte ismerőseinek:
— „Megmenekültem… hát ki akarna így élni?”
A meghívó
Amikor Gábor eljegyezte Katalint, egy különös gondolat született meg benne.
Olyan gondolat, amely talán magát is meglepte volna, ha lett volna bátorsága megvizsgálni:
Meg akarja hívni Annát az esküvőre.
Nem kedvességből.
Nem kíváncsiságból.
Hanem mert azt képzelte, hogy majd ott fog állni szerény ruhában, a három gyereket ráncigálva, és mindenki látni fogja, milyen „szánalmas” lett az élete nélküle.
Ez volt az ő torz bosszúvágya.
Egy önigazolás, amit régóta magába zárt.
És Anna?
Amikor kézbe vette a meghívót, először azt hitte, rosszul lát.
Látta a díszes arany betűket, Gábor nevét, a kastélyszálló címét, az időpontot.
Először döbbenten nézte.
Aztán — csendesen elnevette magát.
Nem keserűen.
Nem dühösen.
Hanem úgy, mint aki fáradtan felismer valamit:
„Ő semmit sem változott.”
Nem akart menni.
De Lili, a legidősebb a lányok közül, izgatottan ragaszkodott hozzá:
— Anya, menjünk el! — kérlelte. — Hadd lássuk, hol lakik a múltad.
Anna mosolyogva szorította magához őket.
— A múltam itt van mellettem — mondta. — Ti vagytok azok.
De végül, egy nap hosszú töprengés után úgy döntött:
elmegy.
Nem miattuk.
Miatta.
Hogy végre lezárjon valamit, amit évekkel ezelőtt félbehagyott a sors.
És akkor elérkezett a nap…
A pillanat, amely mindent megváltoztat
A kastélyszálló udvarában már mindenki helyet foglalt vagy éppen fotózkodott, amikor egy halk morajlás futott végig a vendégek között. A kapu felől egy hosszú, fényes, mélyfekete limuzin gördült be a kavicsos útra.
— Ez meg ki lehet? — suttogta valaki.
— Nem a Katalin rokonai… ők már mind itt vannak.
— Talán valami fontos üzleti partner?
A sofőr kiszállt, megkerülte a kocsit, majd elegáns mozdulattal kinyitotta az ajtót.
Egy pillanatra teljes csend lett.
Mintha a levegő visszafojtotta volna a lélegzetét.
A limuzinból Anna lépett ki.
De nem az a fáradt, félénk, régi Anna, akit Gábor hátrahagyott.
Ez a nő egyenes háttal állt meg, mintha a világ súlya sem nehezedne rá. Egy hosszú, sötétkék, elegáns ruhát viselt, amely finoman simult alakjához, és a fény éppen elég volt ahhoz, hogy a ruhán lévő apró hímzések csillogjanak. A haja lazán feltűzve, az arcán pedig egy nyugodt, békés kifejezés ült.
De nem ez volt, ami igazán megdöbbentette a vendégeket.
Hanem a három kislány, akik utána kiszálltak.
Egymás kezét fogva, csupa mosoly, csupa élet, csupa báj.
Lili fehér kis kabátkában, Mira szalaggal a hajában, Sára piros lakkcipőben lépkedett.
Olyan természetes büszkeséggel kísérték anyjukat, mintha ők lennének a történet díszvendégei.
A vendégek suttogni kezdtek.
— Ők az exfeleség gyerekei?
— Hárman vannak?
— Milyen gyönyörűek!
— És milyen nyugodt, milyen méltóságteljes ez a nő…
Gábor pedig…
Ott állt a lépcső tetején, és azt a látványt nézte, amitől szinte kiszakadt a mellkasa.
Nem ezt várta.
Nem így.
Nem ő így.
Az ő fejében Anna szegényes ruhában jelent volna meg, fésületlenül, fáradtan, kimerülten.
A három gyereket sírva rángatta volna maga mögött.
A vendégek megvetően nézték volna őket.
Ő pedig elégedetten húzta volna mosolyra a száját.
De most…
Ez a jelenet darabokra törte azt a kiszámított világot, amit magában felépített.
A találkozás
Anna lassan sétált végig a kavicsos úton, a lányok mellette trappoltak. Lili kíváncsian nézett körbe, Mira kuncogott valamin, Sára egy virágot szorongatott a kezében, amit az úton talált.
Amikor elérték a lépcső alját, Anna felnézett.
Gábor lesápadva állt ott.
A férfi nem tudta, mit mondjon. A mellkasában a büszkeség és félelem furcsa keveréke lüktetett.
A vendégek pedig mind őket nézték — Gábort, és aztán Annát.
Végül a férfi erőt vett magán, és lement hozzájuk.
— Szervusz… Anna — nyögte ki.
A hangja rekedt volt, bizonytalan.
Anna finoman biccentett.
— Szervusz, Gábor.
A gyerekek szétnéztek, láthatóan unatkoztak, Lili pedig megszólalt:
— Anya, ő az a bácsi, akiről meséltél?
Gábor köhécselt.
Anna elmosolyodott.
— Igen, kicsim. Ő régen sokat jelentett nekem.
A férfi arca megrándult. A mondat nem volt bántó, mégis fájt. Mert érezte mögötte a kimondatlan igazságot: és ma már semmit sem jelent.
Katalin közben odalépett, kissé feszült mosollyal.
— Üdvözlöm… ön bizonyára… az exfeleség.
Anna felé nyújtotta a kezét, Anna pedig elfogadta.
— Így van. Köszönöm a meghívást.
Katalin zavartan nézett Gáborra. Ő bólintott. A feszültség a levegőben szinte tapintható volt.
A vendégek véleménye gyorsan megváltozik
A násznép sorban odament Annához bemutatkozni.
Nem azért, mert kíváncsiak voltak a pletykára — hanem mert a nőben volt valami ellenállhatatlan. Nyugodtság. Elegancia. Erő.
— Micsoda tartás… — suttogta egy idősebb vendég.
— Gyönyörű család.
— Nem gondoltam volna, hogy ő ilyen…
Gábor minden szót hallott.
Mintha minden mondat egy újabb tű lenne a büszkeségébe szúrva.
Pedig ő úgy hitte, az esküvője arról fog szólni, milyen sikeres, milyen győztes, milyen szerencsés.
Most azonban arról beszélgettek a vendégek, akit ő egykor eldobott.
És akiről most maga is nehezen vette le a szemét.
Egy rövid beszélgetés
Később, amikor a vendégek épp a fotózásra készülődtek, Gábor odament Annához. A gyerekek épp az egyik szökőkút körül játszottak.
— Beszélhetnénk? — kérdezte halkan.
Anna ránézett.
A tekintete nyugodt volt, de nem meleg. Nem gyűlölködő, csak… lezárt.
— Persze.
Gábor megnyalta a szája szélét, kereste a szavakat.
— Nem… nem gondoltam, hogy… így fogsz megjelenni.
Anna finoman felvonta a szemöldökét.
— Így?
— Ilyen… hát… — A férfi belepirult. — Ilyen… sikeresen.
A mondat ott lebegett köztük.
Anna semmit sem válaszolt egy pillanatig, csak figyelte Gábort, mintha mérlegelne valamit.
— Tudod… — kezdte. — Nem azért jöttem, hogy bizonyítsak. Semmit sem akarok tőled. És nem haragszom.
Gábor megrökönyödve nézett rá.
— Nem?
— Nem. A múlt lezárult. Amit tőled kaptam, abból tanultam. De már más életet élek. Jobbat.
A férfi szeme egy pillanatra elsötétült.
Nem a haragtól — hanem az önmaga fölötti szégyentől.
— És a gyerekek…? — kérdezte végül rekedten.
— Ők? — Anna elmosolyodott. — Ők az én legnagyobb ajándékaim. És nincs bennük hiány. Van szeretetük, otthonuk, jövőjük. Ha majd egyszer látni szeretnéd őket… — itt megtorpant. — …meggondolom.
A „meggondolom” úgy hasított Gáborba, mintha hideg kés lenne.
Mert megértette:
ez már nem az ő döntése.
Nem az ő élete.
Nem az ő irányítása.
Anna továbblépett nélküle — és sokkal messzebbre jutott, mint valaha hitte volna.
A vendégsereg ekkor tapsolni kezdett: a szertartás kezdődött.
A násznép lassan elindult a díszített terasz felé.
Gábor azonban még mindig ott állt.
És valami először szorította össze a torkát hosszú évek óta:
bánat.
Talán sajnálat.
Talán önmarcangolás.
Vagy mindegyik együtt.
Anna pedig kézen fogta a lányait, és mosolyogva elindult velük a terasz felé.
A nap fénye a haján csillant, és minden lépésével egyre jobban kirajzolódott:
nem ő vesztett.
Sosem ő vesztett.
A kastély mögötti teraszon már mindent előkészítettek. A Duna felől enyhe szél érkezett, meglibbentve a fehér drapériákat, a fák lombjai között pedig átszűrődött a délutáni napfény. A vendégek lassan elfoglalták helyüket a szertartásra felállított székeken, a szertartásvezető a papírjait rendezgette.
Anna a hátsó sorok egyikében ült le a lányokkal. Nem akart feltűnést.
Lili az ölébe húzta a széket, hogy közelebb legyen hozzá.
— Szép itt, anya — suttogta. — Olyan, mint egy mesében.
Anna elmosolyodott, és megsimogatta a haja tövét.
— Igen, kicsim. De ne felejtsd: a meséket nem a díszítés teszi széppé, hanem az, amit átélünk bennük.
Mira a cipőjét rugdosta a széklábhoz, Sára pedig két tenyerébe fogta az arcát, és a menyasszonyt figyelte, aki a teraszhoz vezető lépcsőn állt készenlétben.
A zenekar halkan játszani kezdett, a vendégek elnémultak.
Gábor a terasz közepén várta Katalint, aki könnyed, gyakorlott mosollyal lépkedett felé. A ruha uszálya finoman húzódott mögötte, mintha maga is büszke lenne a tulajdonosára.
A szertartásvezető hangja tisztán csengett:
— Kedves vendégek, szeretettel köszöntöm önöket ezen a különleges napon…
A szavak egymás után peregtek: szeretet, összetartozás, bizalom, új élet. A vendégek mosolyogtak, néhányan zsebkendővel törölték a szemüket.
Gábor azonban nehezen összpontosított.
Ahányszor körbepillantott, a tekintete akarva-akaratlanul megakadt Annán: az egyenes hátán, a lányokon, ahogy halkan vihogva súgtak valamit egymásnak.
Enyém is lehetett volna ez a kép — suhant át rajta egy gondolat, amitől hirtelen elszorult a torka.
Fogadalmak és repedések
Eljött a pillanat, amikor a fogadalmakat kellett elmondaniuk.
Katalin az előre megírt szövegét olvasta fel, de a hangjában valódi érzelem volt:
— …és ígérem, hogy melletted állok, amikor sikered csúcsán vagy, és akkor is, amikor nehézséget hoz az élet. Mert nem csak a győztes pillanataidat szeretem, hanem azt az embert is, aki vagy, talán különösen akkor, amikor esendő…
A vendégek halkan felsóhajtottak, meghatott mosolyok futottak végig az arcon.
Gábor kezébe vette a saját kis papírját, de a sorok hirtelen értelmüket vesztették. A mondatok túl díszeseknek tűntek, túl kidolgozottnak, és olyan üresnek, mint egy kirakatbaba mosolya.
Felpillantott.
Látta Katalin bizakodó tekintetét.
És a háttérben, a tömeg peremén — Annáét.
Nem vádló volt, nem haragos. Csak csendes. Ismerős. Földközeli.
Gábor nagyot nyelt, majd letette a cédulát.
A szertartásvezető meglepetten felvonta a szemöldökét, de intett: folytassa szabadon.
— Katalin… — kezdte a férfi, és a hangjában apró remegés bujkált. — Amikor megismertelek, azt éreztem, hogy melletted végre az lehetek, akinek mindig is láttam magam. Sikeres, magabiztos, elismert. Te hittél bennem, és ezért hálás vagyok. Ígérem, hogy… igyekszem jó férjed lenni, és hogy… megtanulok… — egy pillanatra elakadt. — …megtanulok nem csak magamra figyelni.
Néhányan a vendégek közül összenéztek. Volt valami furcsa ebben a fogadalomban: mintha nemcsak Katalinnak, hanem saját magának is magyarázna.
Az „igenek” elhangzottak, a gyűrűk felkerültek.
A taps hangja betöltötte a levegőt. A zenekar vidámabb dallamba kezdett.
A szertartás lezárult.
De a nap igazi története még csak most kezdett árnyékot vetni a fényre.
Koccintások és suttogások
Az ünnepi vacsorát a kastély nagytermében tartották. A mennyezetről kristálycsillárok lógtak, a falakat régi családi festmények díszítették. A teríték hibátlan volt: hófehér abrosz, fényesen csillogó evőeszközök, kis, névre szóló kártyák.
Anna a lányokkal egy félreeső asztalhoz került, a terem szélén. Ez így volt jó neki.
Nem akart rivaldafényben tetszelegni, és a lányoknak is izgalmas volt mindent picit távolabbról figyelni.
Lili csillogó szemmel nézett körbe.
— Anya, egyszer mi is tarthatunk ilyen nagy ünnepséget? — kérdezte.
— Ha lesz rá okunk, miért ne — válaszolta kedvesen Anna. — De az is elég, ha a nappalinkban gyűlünk össze, és sütünk egy jó nagy tepsivel rakott krumplit.
Mira felkuncogott.
— Inkább palacsintát!
Sára közben egy kis szalvétára rajzolgatott ceruzával, amit Anna mindig hordott magánál, hogy lefoglalja őket.
A vendégek közben beszélgettek, koccintottak, nevetgéltek. De ahol Anna elhaladt, ott a suttogás is megindult.
— Láttad, hogy limuzinnal érkezett?
— A boltja olyan jól megy Vácott, hogy már messziről járnak hozzá.
— És három gyereket nevel egyedül…
— Tudod, mit mond ez nekem? Hogy a fickó nagyobb bolond volt, mint hittem.
Az ilyen félmondatok lassan, alattomosan vándoroltak asztaltól asztalig.
Gábor a főasztal mellől mindent nem hallott ugyan pontosan, de érezte a témát. Mint amikor az ember tudja, róla beszélnek, még ha nem is hall minden szót.
A pohárköszöntő
Eljött a köszöntők ideje.
Először Katalin édesapja állt fel, vicces, mégis megható beszédet mondott. Mesélt arról, hogyan ismerte meg Gábort, és mennyire büszke a lányára. A vendégek nagyokat nevettek, időnként taps tört ki.
Ezután Gábor legjobb barátja következett, aki a régi egyetemi éveket idézte fel. Ivós történetek, vizsgadrámák, közös albérlet — a hangulat oldottá vált.
Végül Gábor is felállt, megtörölte az ajkát a szalvétával, és felemelte a poharát.
— Szeretném megköszönni mindenkinek, hogy eljött… — kezdte, gyakorlott, társasági mosollyal. — Katalin, köszönöm, hogy igent mondtál rám, és hogy együtt építhetjük a jövőnket. Ma este azt ünnepeljük, ami előttünk áll, a közös életünket, a közös álmainkat.
Eddig minden a forgatókönyv szerint zajlott.
De ekkor Gábor egy pillanatra megállt.
Valahogy túl üresnek érezte a szavakat.
Félrebiccentette a fejét, körbenézett. A szeme akaratlanul is megállt Annán, aki csendesen figyelte, a lányai pedig épp valami süteményen veszekedtek.
Valami megmozdult benne.
— És… — folytatta lassabban — …van valaki a teremben, akitől régen sokat kaptam, még ha akkor nem is értettem meg, mit.
A vendégek összenéztek. Katalin picit mereven ült, de nem szólalt meg.
Hirdetés— Vannak hibáim — mondta Gábor. — És volt idő, amikor elhittem, hogy a siker arról szól, ki mennyit keres, ki milyen autóval érkezik meg valahová, ki milyen nevet tud felmutatni maga mellett. Ma… azt hiszem, kicsit másképp látom már.
Nem nézett Annára, mégis mindenki tudta, kinek szól.
A terem elcsendesedett.
— Nem kérek bocsánatot nyilvánosan, mert a legtöbb bocsánatkérésnek négyszemközt a helye — folytatta. — De talán annyit elmondhatok… hogy vannak emberek, akiket, ha elengedtünk, egy életen át viselni fogjuk a döntésünk következményét. És néha csak évekkel később értjük meg, mennyire sokat veszítettünk.
A poharát megemelte.
— Katalinra… és mindazokra, akik erősebbek nálunk, mégis csendben továbbmennek az életük útján.
A vendégek tapssal reagáltak, bár sokan érezték: ez most nem csak a menyasszonyról szólt. Többen Annára pillantottak.
Katalin arcán apró, alig észrevehető feszültség jelent meg.
Két nő közt
A beszédek után, amikor a zene már hangosabban szólt, és a vendégek egy része a táncparketten kavargott, Katalin odasétált Annához. Nem volt benne ellenségesség, inkább egy furcsa keveréke kíváncsiságnak és önvédelemnek.
— Beszélhetnénk egy kicsit? — kérdezte.
Anna felnézett, majd bólintott.
— Persze.
Kiléptek a teraszra, ahol a kinti levegő hűvöse megcsapta őket. A Duna túlpartján apró fények pislogtak, a víz sötéten csillogott.
Egy darabig egyikük sem szólt.
Végül Katalin törte meg a csendet.
— Nem tudtam, mire számítsak veled kapcsolatban — vallotta be. — A családom… meg a közös ismerősök… így vagy úgy emlegettek. Te voltál „a múlt”. A nő, akit elhagyott. Aki… kisebb volt, mint ami „hozzá illik”.
Keserűen elmosolyodott.
— Ma, amikor megláttalak, őszintén szólva… azt éreztem, hogy kicsit féltem tőled.
— Tőlem? — kérdezte nyugodtan Anna.
— Igen. Mert rajtad látom azt a fajta nyugalmat, ami azoké, akik már túléltek valamit. És… lehet, hogy nekem még el se kezdődött az, amibe majd bele kell tanulnom. Nem tudom, érthető-e.
Anna elnézett a víz felé.
— Érthető. És hidd el, te is át fogsz menni a saját viharaidon.
Egy pillanatig mérlegelte, mondjon-e többet.
Aztán mégis így szólt:
— Gábor… nem rossz ember. Csak sokáig azt hitte, hogy az értékét az mutatja, milyen messzire jut. És nem vette észre, hogy valakit magával húz, majd elenged, amikor már nem „illik bele” a képébe. De minden döntésnek ára van.
Katalin a korlátnak dőlt.
— Félnem kell tőle?
— Tőle nem. Attól, hogy elfelejtesz magadért kiállni — attól igen.
A két nő egy pillanatra egymás szemébe nézett. Valami láthatatlan szövetség foszlánya suhant át közöttük. Nem barátság. Nem rokonszenv. Hanem a felismerés: mindketten ugyanannak a férfinak az életében kaptak — különböző korszakokban — fontos szerepet.
— Nem akarok a múlt ellen versenyezni — mondta csendesen Katalin.
— Nem is kell — felelte Anna. — A múlt nem ellenfél. Csak tanár.
A végső búcsú
Ahogy az este haladt előre, a lányok fáradni kezdtek. Sára már félig Anna vállán aludt, Mira szemei is lecsukódtak, Lili pedig ugyan próbált erősnek tűnni, de egy hatalmas ásítás elárulta.
— Ideje mennünk, kincseim — suttogta Anna.
Felsegítette őket a kabátjukba, magára vette saját kendőjét, majd még egyszer körbenézett a termen. Nem volt benne semmi vágy, hogy tovább maradjon.
Épp indulni készült, amikor Gábor elé lépett.
— Már elmész? — kérdezte.
Anna bólintott.
— Igen. A kislányok elfáradtak, és… őszintén szólva, számunkra ez a nap már elérte, amiért eljöttünk.
Gábor hallgatott egy pillanatig.
— Köszönöm, hogy itt voltál — mondta végül.
Anna elmosolyodott, de ez a mosoly nem volt se szomorú, se gúnyos. Csak tiszta.
— Nem miattad jöttem — válaszolta. — Magam miatt. Hogy lássam: már nem fáj, ha rád nézek. És jó tudni, hogy tényleg nem fáj.
A férfi szeme megtelt valamivel, amit még önmaga előtt sem mert könnynek nevezni.
— A gyerekek… — nézett a lányokra. — Néha… megláthatom őket?
Anna hunyta le egy pillanatra a szemét, majd felnyitotta.
— Nem ígérek semmit. De ha egyszer úgy érzem, elég érett vagy hozzá, hogy ne csak magad miatt keresd őket, hanem értük is… talán beszélhetünk róla.
Nem volt fenyegetés a hangjában. Nem volt bosszú. Csak felelősség.
— Vigyázz magadra, Gábor. És vigyázz Katalinra — tette hozzá. — Mert ha egyszer megtanulsz nem csak a saját tükörképedben gyönyörködni, még jó ember is válhat belőled.
Ezzel megfordult, kézen fogta a lányokat, és elindult kifelé.
A zenekar épp egy lassú dalt kezdett játszani, a vendégek táncoltak, nevetgéltek, a kastély fényei pedig melegen ragyogtak a sötétedő kertre.
Gábor az ajtóból nézte, ahogy Anna a limuzinhoz sétál. A lányok körülötte ugráltak, valamin nevetve, amelyet ő nem hallott.
Ez az a család, amim lehetett volna — gondolta.
És valahol mélyen, nagyon mélyen megértette:
az igazi vesztesége nem az volt, hogy egy házasság véget ért.
Hanem az, hogy elengedett valakit, aki mellette emberré formálhatta volna.
Néhány évvel később
Az idő lassan, észrevétlenül múlt. Gábor és Katalin élete ment tovább a maga útján. Voltak jó éveik és nehéz napjaik, vitáik és kibéküléseik. Katalin idővel nem tűrte a félkész ígéreteket: megtanította Gábort arra, hogy a család nem kirakat, hanem otthon.
Gábor időről időre hallott ezt-azt Annáról.
Hogy a boltja már nem csak Vác hírneve, hanem messzebbről is járnak hozzá.
Hogy a lányai már gimnazisták, zeneiskolába járnak, sportolnak, pályázatokat nyernek.
Néha, ha Vác felé vitte az útja, lassított a kocsival a kis dekorbolt előtt.
De sosem ment be.
Valami azt súgta, hogy az ajtó mögött egy olyan világ van, amelyből ő végleg kisétált.
Anna eközben békés, dolgos életet élt. A boltban illatok, színek és textúrák váltották egymást: koszorúk, virágdíszek, ünnepi dekorációk. A lányok segítettek neki, csomagoltak, ötleteltek.
Egy este, amikor már mindhárman otthon voltak, Lili halkan megkérdezte:
— Anya…
— Igen, kincsem?
— Szerinted… apa valaha boldog?
Anna egy pillanatra elhallgatott, majd lassan ezt felelte:
— Remélem. Nem azért, mert tartozom neki ezzel a kívánsággal, hanem mert ha ő boldog, akkor talán kevesebb bántást okoz másoknak. És az jó a világnak.
Mira az asztalra könyökölt.
— Te boldog vagy? — kérdezte.
Anna végignézett rajtuk. A három, már majdnem felnőtt arcon, a lakás falain, a kis, de meleg otthonon, amelyet közösen töltöttek meg élettel.
Elmosolyodott.
— Igen. Nagyon.
Sára halkan hozzátette:
— Anya… szerinted a bosszú néha jó?
Anna elgondolkodott.
— A bosszú… az olyan, mint a tűz. Melegíthet, ha jó helyen gyújtjuk meg — például, ha inkább munkába, tanulásba, építésbe fordítjuk a haragunkat — de ha hagyjuk, hogy a másik kárán szórakozzunk, végül minket is megéget.
A lányok figyelme elmélyült.
— Én nem akartam bosszút állni apátokon — folytatta. — Nem akartam megalázni őt. Csak élni akartam. Jól. Tisztán. Úgy, hogy egyszer, ha visszanézek, ne szégyelljem magam.
Egy pillanatra megállt, majd mosolyogva hozzátette:
— Ha valami mégis fájhat neki… az csak az, hogy látja: nélküle is teljes az életünk. De ez már nem bosszú. Ez csak az igazság.
Az igazi győzelem
Az évek alatt a történet, amelyet egykor a kastélyszállóban suttogások kísértek, lassan legendává vált a környéken. Az ügyvéd, aki meghívta az exfeleségét az esküvőjére, hogy megszégyenítse — és a nő, aki limuzinnal érkezett, három lányával, mosolyogva, egyenes háttal, mindenféle düh nélkül.
Az emberek különbözőképp mesélték, ki így, ki úgy színezte ki a részleteket. De egy dolog mindig ugyanaz maradt:
Anna alakja.
Az a nő, aki nem a bosszút, nem a látványos megtorlást választotta, hanem valami sokkal nehezebbet:
újraépítette önmagát.
Nem az exférjének akarta bizonyítani, hogy ér valamit. Nem a világ elismeréséért küzdött.
Hanem azért, hogy a lányai egyszer azt mondhassák:
— Az anyukánk erős. De nem azért, mert harsány. Hanem mert csendben végigment az úton, amit rátettek, és közben mosolyogni is megtanult.
És valahol, egy másik városban, egy másik nappaliban, Gábor is néha elgondolkodott.
Amikor elcsendesedett a ház, amikor a tükörbe nézett, néha nemcsak saját arcát látta, hanem egy másikét is: azt a fiatal nőt, akit egykor elhagyott.
És talán, csak magában kimondta:
— Sajnálom.
Nem azért, mert remélte, hogy meghallja valaki.
Hanem mert lassan megtanulta: az életben nem az a legnagyobb győzelem, ha valakit megalázunk…
Hanem az, ha eljutunk addig, hogy őszintén kívánjuk:
legyen boldog — nálunk akár sokkal boldogabb.
Anna pedig, a kis váci boltban, a lányai nevetése közepette, már régen megbocsátott. Nem miatta. Nem Gábor miatt.
Hanem önmagáért.
Mert megértette:
néha a legszebb, legcsendesebb „bosszú” az, ha úgy élsz, hogy többé nincs benned szükség bosszúra.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
