A milliárdos ráüvöltött a szolgálóra – amikor a nő levette a fejkendőt, elsápadt: „Te… nem lehetsz itt!

— Azt mondta… depressziós lettél. Hogy nem bírtad elviselni, hogy… két gyerekünk van. Hogy… beleugrottál a folyóba. Hogy… mi miattunk… — itt elcsuklott a hangja, és lesütötte a szemét.

Lili folytatta, könnyes szemmel:

— Hogy… hogy nem bírtad a sírásunkat. Hogy… miattunk lettél beteg.

Anna szíve belesajdult, olyan mélyen, hogy egy pillanatra azt hitte, belefullad az érzésbe.

— Nézzetek rám — kérte halkan.

A lányok felnéztek.

— Egyetlen pillanatig, egyetlen másodpercig sem voltatok teher. Én… amikor megtudtam, hogy ketten vagytok, olyan boldog voltam, hogy majd’ szétestem tőle. Világéletemben arról álmodtam, hogy egyszer lesz egy kislányom. Kettőt kaptam. Ajándék voltatok. Akkor is azok vagytok.

Lili orrából kibuggyant egy halk szipogás.

— De akkor…?

Anna szeme elsötétült.

— Nem én akartam meghalni. Engem akartak megölni. Az apátok… — itt megállt, mély levegőt vett — …egy este kivitt a hídhoz, a Rába partjára. Azt mondta, levegőváltozás kell nekem, elmegyünk kicsit. Aztán… összevesztünk. Én arról beszéltem, hogy nem akarok több illegális üzletet látni, hogy elegem van az erőszakból, az ordítozásból, a fenyegetésekből. Ő meg arról, hogy én hálátlan vagyok, és nem értek semmit a „nagyok játékaihoz”.

Emma ökölbe szorította a kezét az asztal alatt.

— Ordított veled?

— Igen — felelte Anna. — És amikor azt mondtam, hogy ha így folytatja, elviszlek titeket innen… akkor… meglökött. A korlátnál. Elvesztettem az egyensúlyom. És leestem.

Lili eltakarta a száját.

— A vízbe?

— Igen. A híd alatt alacsony volt a víz, de a part sáros volt, csúszós. Ütést kaptam, elájultam. Azt hitte… hogy vége. Onnantól nem tudom, mi történt, csak annyit, hogy éjjel egy halász talált rám lentebb, a kanyarban. Nem tudtam megmondani a nevemet, semmit. Hetekig félálomban voltam egy vidéki kórházban. Mire magamhoz tértem, már mindenhol az ment, hogy meghaltam. A rendőrség lezárta az ügyet. A halász nem tudta, ki vagyok, és én sem.

— És… aztán? — suttogta Emma, már könnyek nélkül, de halálos komolysággal.

Anna felidézte azokat az éveket, amelyekről eddig még senkinek nem beszélt el mindent.

— Lassan jöttek vissza az emlékeim. Egy-egy kép, egy forma, a ti arcotok kicsiként. Aztán Bálint arca. Rájöttem, hogy ha most felmegyek hozzá, befejezi, amit elkezdett. Tudta, hogy ha élek, egyszer elmondok mindent. Ezért… elrejtőztem. Egy darabig álnéven éltem egy budapesti női menedékhelyen. Ott találkoztam jogászokkal, rendőrökkel, olyanokkal, akik láttak már hasonlót. Lépésről lépésre felépítettük, hogyan lehet bizonyítani, hogy mi történt azon az estén.

Ilona beszúrta:

— Mondtam is neki, ne gyere haza még, amíg nincs mögötted valami erős. Mert ide bizony könnyen eljutott volna a keze. A pénz hosszú karú, láttuk már.

Lili keserűen felnevetett.

— Azt mondta, hogy hős… hogy mindent értünk tesz. Hogy nélküle… meghalnánk.

Anna lehajtotta a fejét.

— Azt akarta, mindent ő irányítson. Amikor rájött, hogy nem vagyok teljesen az övé, inkább el akart törölni. De én… — Anna felemelte a fejét, és a lányai szemébe nézett — …nem azért éltem túl mindent, hogy elbújjak. Azért éltem túl, hogy értetek visszajöjjek. És most eljött ez a nap.

Hosszan hallgattak. A konyhában csak az óra ketyegése hallatszott, és a sparhelt alól a parázs halk ropogása.

Emma törte meg a csendet.

— Anyu… ha most itt maradunk veled… akkor… nem kell többet oda visszamennünk… igaz?

Anna megfogta a kezét.

— Mindent megteszek érte, hogy ne. Végigjárjuk a bíróságokat, a gyámhivatalt, a pszichológusokat. De egyet ígérhetek: soha többé nem engedem, hogy bárki bántson titeket. Még ő sem.

Lili ekkor felugrott, és a szék csikorogva hátradőlt.

— Akkor én most eldöntöm — jelentette ki. — Itt akarok maradni. Itt van a nagymama. Itt vagy te. Ott meg csak… a kiabálás van. Meg a hazugságok. Ez… ez nem kérdés.

Emma bólintott.

— Én is. Ha kell, elmondom mindenkinek, mit csinált velünk. Hogy hogy ordított, hogy csapkodott. Hogy mindenért mi voltunk a hibásak. Elmondom a bírónak is.

Ilona eltakarta a szemét, hogy ne lássák a könnyeit.

Anna ekkor érezte először azt, hogy talán… csak talán… van esélyük egy normális életre.

Az elkövetkező hetek sűrűk voltak, mint a januári köd.

Jöttek a rendőrök, a pszichológus, a gyámhivatali ügyintézők, az ügyészek, a védőügyvédek. Mindenki kérdezett: mikor, hogyan, hol, mennyit, ki?

Tóth Márk rendszeresen felbukkant a ház előtt egy szolgálati autóval. A gyerekek eleinte összerezzentek, ha rendőrautó közeledett, aztán megszokták, hogy Márk másmilyen. Nem kiabált, nem fenyegetőzött, nem nézett le senkit.

Egy délután, amikor Emma a diófa alatt olvasott, Lili pedig Ilonával krumplit pucolt a tornácon, Márk az udvaron állt Annával.

— Rengeteg mindent kockáztatott — mondta a férfi. — Beépülni a kastélyba… úgy tenni, mintha… mintha egyszerű takarítónő lenne… éveken át gyűjteni a bizonyítékokat. Miért nem jött előbb hozzánk? Miért nem jelentkezett, amikor felébredt a kórházban?

Anna hosszan nézte a kertet, ahol egy macska sunnyogott át a bokrok között.

— Mert akkor még nem tudtam, kiben bízhatok. A rendőrség ugyanaz a rendőrség, amelyik lezárta az ügyet az én halálomról, anélkül, hogy rendesen megvizsgálta volna. A pénz ott volt mindenhol. Láttam, hogyan jönnek-mennek a borítékok. Először magamnak kellett bizonyítanom, hogy elég erős vagyok szembenézni vele. Aztán… maguknak is.

Márk bólintott.

— Higgye el, sokan nem vagyunk eladóak. De értem, amit mond. Az biztos, hogy a vallomása, az összegyűjtött dokumentumok, a kamerafelvételek… — a férfi megvakarja a tarkóját — …nagyon komoly ügy lesz ebből. Nem csak a férje ellen. Egy egész hálózat bukik vele.

Anna elmosolyodott, de a mosolya kemény volt.

— Annyi éve néztem végig, ahogy embereket fenyegettek, tettek tönkre, hallgattattak el. Úgy voltam vele: ha már egyszer „meghaltam”, akkor legalább legyen értelme.

Márk figyelte az arcát.

— Maga egyszerre félelmetes és lenyűgöző, tudja? — csúszott ki a száján.

Anna felvonta a szemöldökét.

— Ezt most bóknak vegyem?

— Ha akarja — vont vállat a férfi. — Csak ne írja a jegyzőkönyvbe.

Mindketten elnevették magukat. Emma a diófa alatt lopva rájuk pillantott, és valami furcsát érzett a gyomra tájékán — mintha egy új fejezet láthatatlan lapjai kezdenének átlapozódni.

Teltek a hónapok. A lányok iskolába jártak a közeli városba. Az elején mindenki őket bámulta: „Azok a lányok, akiknek az apját letartóztatták”, „A milliárdos ikrek”, „A botrány családja”. De Emma hamar megtanult visszavágni.

— A mi apánk legalább lebukott — mondta egyszer egy fiúnak, aki csúfolta őket. — A tied lehet, hogy ugyanilyen, csak még nem tart ott.

Lili inkább barátokat keresett az állatok között. Ilonával etette a kóbor macskákat, simogatta a szomszéd kutyáit, beszélgetett a lovakkal, mintha értenék.

Egy este, amikor a konyhában lámpafény mellett ültek, Anna előhúzott egy dossziét.

— Lányok, valamit meg kell beszélnünk — mondta.

Emma letette a tollat, amivel éppen valamit firkált a füzetébe.

— Megint… bíróság? — kérdezte.

— Nem. Most valami… jövőbeli dolog. — Anna kinyitotta a dossziét. — A férjetek… — aztán kijavította magát — …az apátok, évekkel ezelőtt aláíratott velem egy csomó papírt a terhességem alatt. Azt mondta, orvosi dolgok, meghatalmazások, ilyesmik. Tulajdonképpen… egy halálom esetére szóló vagyonjogi konstrukció volt. Úgy intézte, hogy ha velem bármi történik, minden az ő nevén maradjon. De akkor még nem számolt azzal, hogy én egyszer visszajövök.

Emma összevonta a szemöldökét.

— És most?

— Most az ügyvédemmel megvizsgáltuk az összes cégét, alapítványát, ingatlanát. És… — Anna halkan felnevetett, de inkább volt ez keserű sóhaj — …kiderült, hogy egy részt akaratlanul is a nevemre írt, bizonyos helyzetekben, hogy elkerülje az adóhatóságot. Hosszú történet, de a lényeg: jogi úton elérhető, hogy a vagyon nagy része ne sikkadjon el, hanem… a mi kezünkre kerüljön. Ezt viszont el kell dönteni: mit kezdünk vele?

Lili felszisszent.

— Nem akarom az ő pénzét! — csattant fel reflexből.

Anna bólintott.

— Én sem. De ha mi nem csinálunk vele semmit, akkor majd valaki más jön, aki tovább folytatja azt, amit ő elkezdett. Fenyegetni, zsarolni, rombolni. A pénz önmagában nem jó vagy rossz. Az lesz, amit csinálnak vele. Arra gondoltam… — lassan ránézett a lányaira — …hogy talán meg tudnánk fordítani az egészet. Minden fillért, amit ő bűnösen szerzett, felhasználni arra, hogy olyanokon segítsünk, mint amilyen én voltam. Mint amilyen sok nő és gyerek most is.

Ilona helyeslően hümmögött a sarokból.

— Nyissunk házat az asszonyoknak. Akik menekülnek, gyerekkel, csomag nélkül. Legyen hova jönniük.

Lisa megakadt.

— Olyan házat, mint ami neked volt Budapesten…? Az a menedék…?

Anna tekintete elrévedt.

— Igen. Csak nagyobbat. Szakemberekkel, jogászokkal, nővérekkel. És… — elmosolyodott — …azt hiszem, valaki már most is érdeklődik, hogyan segíthetne informatikai rendszert építeni köré.

Emma felkapta a fejét.

Anna csak annyit mondott:

— Van egy fiú, egyedül nevelő apánál nőtt fel, aki sok mindent látott már. Nem hiszi, hogy ártatlanok maradhatnak az emberek, de abban hisz, hogy meg lehet jobbítani őket. Megkérdeztem, lenne-e kedve velünk dolgozni, ha majd eljön az ideje.

— Ismerjük? — kérdezte Lili.

— Majd fogjátok — felelte Anna, és nem mondta ki, hogy a fiú neve Szalai András — a sofőr, aki éveken át vigyázott rájuk a kastélyban, és akit akkor csak „Andrisként” ismertek.

A döntés végül egy egyszerű mondatban fogalmazódott meg Emma részéről:

— Ha már egyszer az ő pénzén nőttünk fel, legalább a második felét ne ő tönkretegye, hanem mi rendbe hozzuk vele a világ egy kicsi sarkát.

Anna nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Végül mindkettő lett belőle.

Az igazság, a második élet és az utolsó levél

A tárgyalóterem Budapesten, a Markó utcai bíróságon telt házzal üzemelt azon a napon, amikor megkezdődött Farkas Bálint büntetőpere.

Az újságírók már hónapok óta „A magyar oligarcha bukása” címmel írtak róla. A folyosón villantak a vakuk, kattogtak a kamerák. Mindenki tudni akarta, ki is az a nő, aki „feltámadt” a férje múltjából, és lerántotta a leplet az egész birodalomról.

Anna egyszerű, sötétkék kosztümben ült a padban. Kezei az ölében összefonva, ujjai között egy apró fa kereszt, amit Ilona adott neki aznap reggel, csak annyit mondva:

— Nem azért, hogy félj. Azért, hogy tudd, nem vagy egyedül.

Mellette Emma és Lili. Emma elegáns, visszafogott ruhában, haja copfba fogva, tekintete komoly, felnőtthöz méltó. Lili egyszerű fehér blúzban, fekete nadrágban, de a csuklóján egy színes fonal karkötő, amit a menedékház egyik kislánya készített neki.

Amikor a teremőr felszólította, hogy vezessék be az alperest, a terem elcsendesedett.

Bálint belépett. Az egykor karizmatikus, magabiztos, drága öltönyös férfi helyett egy megtört, sápadt, szem alatti karikákkal teli alak állt ott. Kezén bilincs, rajta rabruha. Mintha húsz évvel öregebb lett volna, mint amikor utoljára látta Anna a kastélyban.

Egy pillanatra egymás szemébe néztek. Bálint tekintetében rémület, düh, valami tompa bűnbánat és megszokott önsajnálat kavargott.

Anna szemében csak egy dolog: tiszta, kőkemény eltökéltség.

A bíró komoly hangon ismertette a vádpontokat: gyilkossági kísérlet, súlyos testi sértés, kényszerítés, zsarolás, szervezett bűnözői csoport vezetése, pénzmosás, adócsalás, családon belüli erőszak.

— Farkas Bálint, megértette a vádiratot? — kérdezte a bíró.

— Meg — felelte rekedt hangon.

— Bűnösnek érzi magát?

Bálint egy pillanatra Annára nézett, aztán elkapta a tekintetét.

— Nem. Csak… túl messzire mentek a dolgok. De nem úgy történt, ahogy ők mondják — motyogta.

Anna ajka megremegett. Nem a válasz lepett meg, hanem az, hogy még most sem mert kimondani egyetlen egyenes mondatot: „Én löktem le.”

Eljött a tanúvallomások ideje.

Amikor Annát szólították, nagyon lassan állt fel, mintha minden egyes mozdulatával egy régi lánc szemeit szakítaná el.

Felment a pulpitusra, kezét a Bibliára tette, de nem a papír miatt mondta ki:

— Saját lelkiismeretemre és a gyerekeimre esküszöm, hogy igazat mondok.

Elmesélte a kapcsolatuk kezdetét: hogyan ismerte meg Bálintot egy egyetemi rendezvényen, hogyan hitte róla, hogy nagylelkű, erős, védelmező férfi. Hogyan lett a kedvességből lassan kontroll, féltékenység, gyanakvás. Hogyan váltotta fel a virágokat a „minek mész el megint anyádhoz?”, a „minek kell dolgoznod, el tudlak én tartani”, a „mindenki más csak kihasznál téged” típusú mondatok sora.

Elmondta, hogy a terhessége alatt Bálint különösen ingerlékennyé vált, ordított apróságokért, a pénz miatt, a cég miatt, a család miatt, a múltja miatt. Hogy a „te vagy az egyetlen, akiért ezt csinálom” mondat mögött mindig az húzódott: „te vagy az egyetlen, akit büntetni tudok, ha valami nem úgy sikerül, ahogy akarom”.

Amikor a hídra vezető estéről kezdett beszélni, a terem lélegzet-visszafojtva hallgatta.

— Nem ugrottam — mondta halkan, de metszően. — Nem akartam meghalni. A férjem két kézzel lökött meg, miközben azt kiabálta, hogy „Legyen már vége ennek a hisztinek!”. A következő, amire emlékszem, hogy hideg a víz. A következő, hogy kórházi csövek lógnak belőlem.

A védőügyvéd, egy hírhedten kemény férfi, azzal próbálta támadni:

— Biztos benne, hogy nem csúszott el magától? Nem lehet, hogy a vita hevében elvesztette az egyensúlyát?

Anna ránézett, arcán egy fáradt mosollyal.

— Az életem múlott azon, hogy emlékezzek. Higgye el, átmentem rajta elégszer, hogy biztos legyek. És ha maga is átélte volna, hogy valaki, akit szeret, a halálodba lök, maga is emlékezne. Minden ujjára.

A teremben halk moraj futott végig. Márk a hátsó sorból figyelte. És egy pillanatra úgy érezte, mintha egy egész ország lélegezne együtt ezzel a nővel.

A tárgyalás hetekig tartott. Tanúskodott a halász, aki megtalálta Annát a parton. Tanúskodtak volt alkalmazottak, akiket Bálint fenyegetett, adóellenőrök, akiket megpróbált lefizetni, egy régi üzlettárs, akit tönkretett. De voltak olyanok is, akik azt mondták:

— Bálint nekem segített. Adott munkát. Nem volt ő rossz ember, csak sok volt a stressz.

Anna ezeket is végighallgatta. Tudta, hogy a valóság soha nem fekete-fehér.

A lányoknak is meg kellett jelenniük, pszichológus jelenlétében, zárt tárgyaláson. Elmondták, milyen volt együtt élni egy férfival, aki szeretetről beszélt, de félelemmel nevelt. Hogy hogyan élték meg, amikor anyjukat „gyengének” nevezték, „bolondnak”, „hisztisnek”.

Amikor eljött az ítélethirdetés napja, Anna úgy érezte, mintha az elmúlt tíz év súlya nehezedne a vállára.

A bíró szigorú arccal olvasta fel:

— Farkas Bálintot… bűnösnek találom valamennyi vádpontban… — sorolta a paragrafusokat, aztán rövid összegzés után — …ezért tizenöt év fegyházbüntetésre, valamint vagyonelkobzásra ítélem.

A teremben halk zsibongás támadt. Volt, aki szerint kevés, volt, aki szerint sok. De Annának egy pillanatra minden hang elhalványult.

Bálint felé fordult. A férfi ajka megremegett.

— Anna… — kezdte, de a bíró rászólt:

— A vádlottnak nincs többé szava.

Bálint mégis suttogott valamit: „Sajnálom…” De a szó már túl későn érkezett.

Lili halkan megfogta anyja kezét.

— Most… már nem jöhet utánunk, igaz? — kérdezte.

— Nem — felelte Anna. — Most már nem.

A következő évek úgy teltek, mintha egy régóta lefagyott film újraindult volna.

A Farkas-birodalom nagy része felszámolás alá került. Ami nem kellett az államnak, azt Anna ügyvédi segítséggel átalakította egy alapítvánnyá. Megvette a kastélyt, ahonnan egyszer rettegve menekült el.

— Biztos vagy benne, hogy vissza akarsz menni oda? — kérdezte Ilona, amikor megtudta.

Anna elmosolyodott.

— Nem azért megyek vissza, hogy ott éljek. Azért megyek, hogy más életet adjak neki.

A Szentkirályi-birtok kapuján egy évvel később új tábla lógott:

„ÚJ ESÉLY HÁZA – Családok Menedéke”
Hegedüs Anna Alapítvány

A régi dolgozói lakrészeket tágas családi szobákká alakították. A szalonból közösségi tér lett, játszósarokkal, könyvespolcokkal, puha fotelekkel. A régi dolgozói lift helyén terápiás szoba nyílt, ahová pszichológusok jártak. A borospincéből raktár lett – ruhák, játékok, alapélelmiszer.

Emma és Lili aktívan segítettek. Emma már tizenhat évesen elkezdett írni, cikkeket, blogbejegyzéseket bántalmazott nők történeteiről — neveket nem említve, történetet annál inkább. Lili önkénteskedett, gyerekekkel foglalkozott, akik sírva érkeztek, és lassan játék közben felejtettek.

Egy este, amikor a kastély udvarán lampionok égtek, a teraszon hosszú faasztalok sorakoztak, Anna a lépcső tetején állt, és nézte a kavargó életet. A ház megtelt nevetéssel, bár a falak emlékeztek a régi sírásokra is.

Márk odalépett mellé.

— Ha valaki tíz éve azt mondja nekem, hogy egyszer egy korrupt milliárdos kastélyában fogok bográcsgulyást enni bántalmazott családokkal és egy olyan nővel, aki túljárt a fél bűnözői világ eszén… — kezdte.

— Mit mondtál volna? — kérdezte Anna.

— Hogy több pálinkát ivott a kelleténél — vigyorgott Márk.

Anna elnevette magát. A nevetése már nem volt olyan óvatos, mint régen.

— Hogy vannak a lányok? — érdeklődött a férfi.

— Emma holnap megy a fővárosba díjat átvenni egy novellapályázaton. Lili meg az állatorvoshoz ingyenest gyakorlatra, hogy minél több kóbor kutyát meg macskát tudjon megmenteni. — Anna büszkén mosolygott. — Nem tudom, mit csináltam jól, de valami csak sikerült.

— Megmutattad nekik, hogy erősek lehetnek anélkül, hogy kemények lennének — mondta Márk. — Ez ritka kombináció.

A férfi egy pillanatig hallgatott, aztán ránézett Annára.

— Tudod… gondolkodtam valamin.

— Igen? — emelte rá a tekintetét.

— Húsz évig azt hittem, a munkám csak arról szól, hogy elkapjak embereket, akik rosszat tettek. Amióta ismerlek, egyre többször jut eszembe, hogy utána vajon mi lesz azokkal, akiket bántottak. És hogy az igazi gyógyítás… lehet, hogy nem a bíróságon történik, hanem itt, egy ilyen kertben, egy ilyen házban.

— Arra célzol, hogy pályát váltasz? — cukkolta Anna.

— Nem — rázta meg a fejét Márk. — De arra igen, hogy ha egy rendőrnek egyszer „nyugdíjba” kell mennie, talán jó lenne neki valahol portásként. Egy olyan házban, ahol a gyerekek nem félnek, ha látják az egyenruhát.

Anna elmosolyodott, és az ajka sarkában ott bujkált valami több is, mint barátság.

— A portás mellé mindig kell valaki, aki szól, ha kifogyott a kávé — mondta. — Elgondolkodom rajta.

Az estét később tánc, ének, gyerekzsivaj töltötte meg. Senki sem beszélt azokról az évekről, amikor a falak közt félelem visszhangzott. Most új hangok írták felül a régit.

Évek múltak.
Emma jogi egyetemet végzett, és családjogi ügyvéd lett, aki specializálódott a bántalmazott nők ügyeire. Néha olyan dühösen szállt bele egy-egy tárgyalásba, hogy a bíró megdorgálta, de a legtöbbször elbírálta: „Helyes, hogy valaki ennyire szenvedélyesen védi őket.”

Lili állatorvos lett, de emellett terápiás állatprogramot vezetett az „Új Esély Háza” lakóinak. Kutya, macska, néha törött szárnyú gólya is megfordult a kastély udvarán. A gyerekek sokszor előbb bíztak egy cirmosban, mint egy felnőttben. Lili ezt nagyon is értette.

Anna ötven fölött járt már, de a tekintetében olyan tűz égett, amit nem lehetett eloltani. Továbbra is ő vezette az alapítványt, szerződéseket tárgyalt, támogatásokat szerzett, előadásokat tartott. Időnként leült a kertben egy csésze kávéval, és hitt benne, hogy aki egyszer ide betér, sosem ugyanazként megy el, mint aki volt.

A faluban eleinte sokan suttogtak róluk.

— Az a nő, aki „feltámadt”.
— Az a kastély, ahol annyi botrány volt.
— Azok a lányok, akiknek az apja börtönben ül.

Aztán teltek az évek, és a suttogás halkult. Az emberek inkább azt mondták:

— Az a ház, ahonnan nem küldenek el, ha bajban vagy.
— Az a nő, aki nem fél semmitől.
— Azok a lányok, akik… valahogy jó irányba fordították a világ egy darabját.

Bálint évekig nem írt.
A börtönből csak hivatalos értesítések jöttek: fellebbezés, elutasítás, elhelyezési formák, stb. Anna elrakta őket egy dossziéba, de nem gondolt rájuk sokat.

Aztán Emma húszéves születésnapján, amikor a kertben kerti partit tartottak a menedékház lakóival együtt, Ilona behozott egy levelet a konyhába.

— Ez most jött — mondta. — A börtönből. Farkas Bálint.

Anna hosszú másodpercekig csak nézte a borítékot. Aztán odanyújtotta Emma felé.

— Ez neked szól.

Emma átvette. A címzés remegő kézzel volt írva:

„Farkas Emma részére – ha hajlandó elolvasni.”

A lány egy darabig mérlegelte, aztán bólintott.

— Elolvasom. Nem neki tartozom ezzel, hanem magamnak — mondta.

Kimentek a diófa alá. Lili is melléjük ült, Anna is. Emma felbontotta a levelet.

Bálint hosszú sorokban írt. Arról, hogy az első két évben csak dühös volt, magára, a világra, Annára, a „hálátlan” gyerekekre. Aztán egy napon bekerült a börtönkönyvtárba dolgozni. Először csak a viselkedéséért jutalmul, később már azért, mert kiderült, van hozzá érzéke.

„Megtanítottam írni egy ötvenéves férfit, aki soha nem volt iskolában. Azt mondta, míg él, nem felejti el. Aztán segítettem egy srácnak olvasni a gyereke leveleit. Ott sírt előttem, mint egy gyerek. Valami ott eltört bennem. Rájöttem, hogy én milyen természetesnek vettem mindig a hatalmat, a pénzt, az írást, az olvasást. És ti… ti meg féltetek tőlem. Én meg erre voltam büszke…”

Emma szeme villant, de tovább olvasott.

„Nem kérek bocsánatot. Nincs jogom kérni. Nem tudom, mit kezdenétek vele. Nem tudom, én mit kezdenék vele a helyetekben. Csak azt akartam, hogy tudjátok: ma már értem, mit tettem. Hogy volt két gyönyörű lányom, és a félelemből építettem körétek várat, nem szeretetből. És volt egy feleségem, akit annyira birtokolni akartam, hogy inkább elpusztítottam volna, mint hogy elengedjem.
Ha egyszer elolvassátok ezt a levelet, elég nekem annyi, hogy tudjátok: a börtönben már nem az vagyok, aki akkor a hídnál volt. Nem jobb ember lettem. De talán… egy kicsit kevésbé vagyok szörnyeteg.”

Emma lassan foldozta össze a papírt. Egy darabig hallgatott.

— Na? — kérdezte Lili. — Haragszol?

Emma vállat vont.

— Haragszom. De nem úgy, mint régen. Nem akarom látni. Nem akarok beszélni vele. De… — felnézett az anyjára — …talán… ha életemben egyszer adhatnék neki valami jót, az az lenne, hogy megírnám: mit kezdtünk azzal a pénzzel, amit ő koszosan szerzett. Hogy lássa, mennyi minden lehetett volna… ha nem mások fölött akart állni, hanem mások mellett.

Lili elmosolyodott.

— Gonoszul hangzik, de ez a legnagyobb büntetés, amit kaphat. Hogy lássa, hogy mi — és nem ő — csináltunk valami értelmeset abból, amit ő hátrahagyott.

Anna lassan bólintott.

— Megírjuk együtt — mondta. — Hárman. Én, te, Lili.

Még aznap este leültek a konyhában. Emma fogalmazott, Lili belegépelt, Anna néha hozzáírt egy-egy mondatot.

„Nem bocsátunk meg, mert a bocsánat nem kérésre jár. Ha egyszer eljön, majd jön magától, bennünk, vagy nem jön el soha. De elmondjuk, hogy az általad felépített birodalom romjaiból házat építettünk. Házat azoknak, akiket hozzád hasonló férfiak törtek össze. Gyerekeknek, akiktől ellopták a gyerekkorukat. Nőknek, akiknek a hangját elhallgattatták.
Most már ők nevetnek a szalonban, ahol te ordítottál. Ők alszanak abban a hálóban, ahol te fenyegetőztél. És ha tudni akarod, ki vagy ma te, hát nézz meg minden gyereket, aki hazavitt innen egy plüssmacit, egy könyvet, egy új nevet magának. Mert te nekünk nem apa vagy, hanem egy példa: hogy milyen nem akarunk lenni soha.”

A levelet elküldték.

Válasz már sosem jött.

Évekkel később, egy kora nyári reggelen Anna a kastély udvarán állt, kezében bögre kávéval. Nézte, ahogy a nap rátelepszik a kastély falára, ahogy a borostyán zöldje még mélyebbé válik a fényben.

A távolban gyereknevetés hallatszott. Egy kisfiú futott át a füvön, kezében faautót lóbálva. Utána egy kislány, aki mezítláb szaladt, sarkán saras foltok, de az arcán ragyogás.

A terasz felől Ilona lassú léptekkel közeledett, botjára támaszkodva.

— Emlékszel, amikor először jöttél vissza ide? — kérdezte.

Anna elmosolyodott.

— Azt hittem, rám szakad a plafon. Hogy a falak majd visszhangozzák a múltat.

— Visszhangozták is — bólintott Ilona. — De aztán jött pár másik hang is. Gyerekzsivaj, nevetés, sírás, ami után megnyugvás jött. A házak nem rosszak vagy jók. Csak azt őrzik, amit beleteszünk.

Anna bólintott.

— Akárcsak a pénz. Akárcsak az emlékek.

Emma ekkor jött ki a házból, kezében laptop, vállán táska.

— Anya, indulok, ügyfelem lesz a városban. Este visszajövök, és elmesélem, hogy egy másik nőnek is sikerült kilépnie. Ma beadjuk a keresetét. — A hangjában izgatottság vibrált.

— Menj, kincsem — mosolygott Anna. — Ügyesen.

Lili a garázs felől tűnt fel, egy kutyát vezetett pórázon.

— Ezt meg ma hozták. Nézd, milyen cuki! — simogatta a törött farkú ebet. — De azt mondom neki, hogy innentől kezdve csak jó emlékei lesznek. Itt nem bántják.

Anna megsimogatta lánya haját.

— Tudod, mi a legszebb? — mondta. — Hogy amikor rátok nézek, nem az jut eszembe, mi történt, hanem az, hogy mit kezdtetek vele.

A kapunál leállt egy autó. Egy fiatal nő szállt ki belőle, karján alvó kisbabával, mellette egy nagyobbacska fiú, aki félve bújt mögé.

A nő bizonytalanul fordult a táblához: „ÚJ ESÉLY HÁZA”.

Anna letette a kávésbögrét, és elindult feléjük.

— Jó napot… — szólalt meg a nő habozva. — Azt mondták, ide… ide lehet jönni, ha már… ha már nem bírja az ember tovább. Ha el akar menni otthonról, de nincs hova… Nem tudom, jó helyen vagyok-e…

Anna elmosolyodott.

— A legjobb helyen van — mondta. — Jöjjön csak beljebb. Itt nem kérdezünk az első öt percben semmit, csak azt, hogy fáradt-e, éhes-e, és hogy a gyerekeknek van-e cipőjük. A többit ráérünk később.

A nő szeméből könny csordult ki.

— Azt… azt mondták, maga is volt… köztünk — suttogta. — Hogy maga is… menekült.

Anna bólintott.

— Igaz. De most már nem menekülök. Most már várok. Magukra, akik jönnek. — Aztán finoman megérintette a nő karját. — Itt véget ér a futás. És elkezdődik valami más. Nem lesz könnyű. Nem lesz rögtön szép. De… lesz.

A nő bólintott, és először lépte át a kastély küszöbét. A gyerekek félve követték, aztán észrevették a játszósarkot, a színes párnákat, a fa vonatpályát. A kisfiú kibújt anyja mögül, és elindult a játékok felé.

Anna még egy pillanatra megállt az ajtóban, és visszanézett az udvarra. A szél belekapott a hajába. A ház mögött magasodó fák lombjai susogtak, mintha valami régi történetet mesélnének, amelynek már más a befejezése.

Eszébe jutott a híd, a hideg, a sár, a fájdalom. Aztán a kórházi fehér, a menedékhely szürkesége, majd ez a kastély, gyereknevetéssel.

— Élni… — suttogta magának. — Ez a legnagyobb bosszú. Nem ellenük, hanem értünk.

Valahol a távolban kolomp szólt, a falu ébredezett. A kastély udvarán gyereknevetés, kutyaugatás, edénycsörgés, Ilona zsörtölődő hangja keveredett.

Az élet ment tovább, és ebben az életben Hegedüs Anna nem áldozat volt többé, hanem azoknak a nőknek és gyerekeknek az arca, akik egyetlen telefonhívással úgy döntöttek: elég volt a félelemből.

És minden új érkezővel, minden megmentett gyerekkel, minden beköltöző asszonnyal újra és újra bebizonyosodott:

Vannak házak, amelyek egyszer szörnyetegeké voltak. De ha időt, szeretetet, bátorságot és kitartást pakolunk beléjük, lassan átalakulnak. Menedékké.
És vannak történetek, amelyek halállal kezdődnek – hogy aztán mégis egy új élet születésével érjenek véget.

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.