A bizalmatlanság árnyékai
A Duna–Tisza köze lankái közt, Kecskemét külterületén állt a Varga-birtok, egy tágas, tölgyfákkal szegélyezett, ősi parasztházból modernizált kúria, amelyet kívülről ugyan a hagyományos vakolt falak és a faragott tornác tartottak meg, belül azonban már minden az új technika hűvös csillogását hordozta magán. A tulajdonosa, Varga Balázs, a magyar informatikai startup-világ egyik legvitatottabb, de legtehetségesebb alakja volt. Olyan férfi, akit a fél ország ismert – méltatással vagy irigységgel.
Balázs negyven körül járt, de a tekintete idősebbnek tűnt: rengeteg éjszaka, rengeteg küzdelem, még több árulás árnyéka feküdt benne. Egykor barátokat nevezett társainak, ma pedig már csak megélhetési farkasokat látott maga körül.
A legutóbbi árulás azonban nem üzletben történt. Hanem otthon.
Egy régi dada, akiben megbízott, akire rá merte bízni az öt éves kislányát, a kis Hannát. Az asszony egyszerűen eltűnt egy délutánra, és mire visszatért, Balázs több értéke odalett: régi órák, ékszerek, készpénz – mind abból a szekrényből, amelynek kulcsát csak ő és a felesége ismerte.
A feleség pedig már két éve nem élt.
Ebben a házban, ahol a múlt árnyai minden este újra visszalopóztak a falak mögé, Balázs már nem hitt az emberekben. Csak a technikában. Csak abban, amit maga rak össze, amit maga programoz, amit maga irányít.
Hanna azonban nőtt, és egy gyermek igényli a gondoskodást, a figyelmet, a szeretetet – olyan dolgokat, amelyeket Balázs nem tudott mindig megadni, bármennyire szeretett volna. Így hát szükség volt egy újra. Valakire, aki törődik a kislánnyal, amíg ő tárgyalásokra jár, vagy éppen a fejlesztésekkel küzd.
Egy reggel, amikor a birsalmafák alatt már megjelentek az első fehér virágok, megérkezett a jelölt:
Kelemen Júlia, fiatal, alig harminc éves, vékony arcú, halk szavú nő, aki húsz perc beszélgetés után elnyerte Hanna szeretetét – Balázsé azonban egyáltalán nem.
– Túl kedves… túl csendes… túl tökéletes – gondolta magában a férfi.
A jó emberek ritkák voltak. És akik ritkák, azokról mindig kiderült valami.
Aznap este felhívta a régi, megbízható biztonsági szakemberét, egy őszülő halántékú, kicsit pocakos, de rendíthetetlenül pontos férfit: Réti Andrást.
– András, szükségem lesz néhány kamerára.
– Hol szeretné? – kérdezte a szakember tárgyilagos hangon.
– Mindenhol. A nappaliban, a tornácon, a konyhában… a gyerekszobában is.
– És a vendégszobában?
– Ott különösen.
András nem kérdezett többet. Tudta, hogy Balázsnak megvolt a maga oka.
Másnap délutánra a kamerák már a helyükön voltak: apró, szinte észrevehetetlen fekete pontok a gerendák közt, a szekrények mögött, a fal díszlécei alatt. Éjjel-nappal rögzítettek, összekötve a ház biztonsági rendszerével, amely ugyanúgy érzékelte a mozgást, mint a Wi-Fi-hálózat minden változását.
És Balázs nézni kezdte.
Az első napokban minden gyanútlan volt. Júlia türelmesen játszott Hannával, főzött neki, mesét olvasott, esténként pedig halk dalokat dúdolt a gyereknek, míg az el nem aludt. Olyan volt, mint egy távoli rokon, aki mindig tudja, mit kell tenni, mikor kell hallgatni, mikor kell mosolyogni.
De épp ez volt a baj.
A tökéletesség mindig gyanús.
És Balázs fejében a régi sebek még nem gyógyultak be.
A felvételek árnyai
A negyedik napon Balázs alig nézett bele az alkalmazás rögzített anyagaiba. Hanna vidám volt, Júlia pedig minden mozdulatában őszintének tűnt. A férfi kezdett megnyugodni, sőt, egyszer még azon kapta magát, hogy mosolyog a képernyőre nézve, amikor Júlia a tornácon ülve fonatot készített Hannának.
„Lehet, hogy mégis léteznek rendes emberek…" – futott át rajta.
Aztán jött a hetedik nap.
A reggel különösen csendes volt. Balázs szokatlanul korán végzett az irodai dolgaival, hazament, és miközben a tűzhelyen vizet melegített kávénak, megjelent a telefonján egy értesítés:
„Biztonsági rendszer: új mozgás – nappali, 09:12."
Rákattintott, bár csak fél szemmel.
A kép homályos volt, ahogy a rendszer épp élesített. Júlia ült az étkezőasztalnál, előtte egy kinyitott jegyzetfüzet. Balázs hunyorított. Nem tűnt különösnek – talán listát ír a bevásárláshoz.
De hol van Hanna?
Visszapörgetett két órát. Akkor látta meg, hogy Hanna a gyerekszobában rajzfilmet néz, egyedül. Júlia pedig a vendégszobában matat valamit.
Balázs torkán megakadt a levegő.
A nő kinyitotta a szekrény fiókját, elővett egy kis dobozt, megnézte, majd visszatette – de nem oda, ahonnan kivette. Máshova.
Másnap megint.
Harmadnap megint.
Mintha számba venné a tárgyakat. Mintha megjegyezné, mik hol vannak. Mintha előkészítene… valamit.
És jött a negyedik nap, amikor Júlia elővett egy apró sötét zsákot, és beleszórt néhány apróbb tárgyat a fiókból. Nem sokat, csak egy mandzsettagombot, egy láncot, pár régi karperecet. A zsákot pedig gondosan betolta az ágya alá.
Balázs szíve a mellkasába döngött. A kávé kihűlt, a férfi pedig órákig csak bámulta a felvételeket, még akkor is, amikor már nem mutattak semmi újat.
„Ez is elárult.”
„Megint.”
Aznap este, amikor hazatért az utolsó megbeszéléséről, már közel járt a robbanáshoz. A kislánya mosolyogva futott felé, ő pedig ölelte – de a feje közben izzott, a düh és félelem csomójától.
Miután Hanna elaludt, Balázs lehívta Júliát a nappaliba.
– Júlia… szeretnék beszélni magával.
A nő láthatóan meglepődött, de bólintott.
– Természetesen. Történt valami?
Balázs nem válaszolt. Csatlakoztatta a telefonját a tévére, és elindította a felvételeket.
Júlia először sápadt lett, majd egészen elfehéredett. Kezének apró remegése árulkodó volt. De még mindig nem szólt.
– Megmagyarázná? – kérdezte Balázs, hangja higgadt, de hideg volt, mint a frissen fagyott ablaküveg.
– Balázs úr, én… ez nem az, aminek látszik…
– Tényleg? Mert nekem úgy tűnik, hogy éppen rám akart törni. A házamat akarta kifosztani. Talán valakinek át akarta adni a dolgokat? Talán…
– Nem! – Júlia lépett egyet, és felemelte a kezét. – Nem, nem erről van szó!
– Akkor miről?
A nő lenézett a padlóra. Hangja alig volt hallható:
– Figyelmeztetni akartam.
Balázs felnevetett. Kemény hang volt, éles.
– Figyelmeztetni? Mégis mire?
A nő lassan felemelte a fejét, és a szemében nem félelem volt – hanem aggodalom.
– Arra, hogy nem Ön az egyetlen, aki felvételeket készít ebben a házban.
A csend, ami ezután következett, vastag volt és dermesztő, mintha a falak is visszatartották volna a levegőt.
– Ezt mégis… honnan veszi? – kérdezte Balázs rekedten.
– Takarítás közben találtam valamit. Olyan kamerákat, amelyek nem az Ön rendszeréhez kapcsolódnak. Amelyek más jelre küldik az adatokat. Láttam, villant a LED. Hallottam egy halk kattanást.
– Hol?
– A fürdőben. A vendégszobában. Hanna szobájában.
Balázs térdei megremegtek.
– Mutassa. Most.
A nő odavezette őt a gyerekszobához. A fal egyik díszes faragott eleme mögül egy apró, alig körömnyi kamera bukkant elő – és rajta tényleg világított a piros pont.
Balázs telefonja jelezte is:
„Ismeretlen eszköz a hálózaton.”
A férfi térdre ereszkedett, és remegett, akár egy megfagyott ág a szélben.
A ház, amely visszanéz
Másnap Balázs a legjobb biztonsági szakembereit hívta. Hárman jöttek, mindannyian évtizedek óta dolgoztak rejtett technológiákkal. A nap végére négy újabb eszközt találtak – profi minőségűeket, olyanokat, amelyekhez még ők sem láttak hasonlót itthon.
Nem lehetett tudni, ki szerelte fel őket.
Nem lehetett tudni, mióta működtek.
És ami a legsúlyosabb:
nem lehetett tudni, mit rögzítettek már le.
Júlia három nappal később közölte, hogy elmegy.
– Sajnálom – mondta lágyan. – Tényleg segíteni akartam.
– Tudom – felelte Balázs, és most először nézett rá úgy, mint egy emberre. – Köszönöm.
A nő mosolya szelíd volt:
– Vigyázzon Hannára. És magára is.
Aztán elment.
Balázs napokig nem aludt. Minden kamerát kiszedtek, a hálózatot újrakódolták, minden eszközt ellenőriztek. A ház újra csendes volt, mint egy régi templom hajnalban.
Aztán egy este, amikor Hanna már rég aludt, és a szél csupán halkan zizegtette a nyárfákat, a férfi a hálójában ült és könyvet olvasott. A fény lágy volt, az éj nyugalmas.
A telefon halkan rezdült.
„Új eszköz csatlakozott a hálózathoz.”
Balázs lassan felemelte a fejét.
A szoba túlsó végében, a tükör felületén egy apró piros pont lobbant fel.
Egy kattanás hallatszott.
Majd még egy.
Mintha a ház visszanézne rá.
A megfigyelő arca
Balázs gyomra összerándult, miközben lassan felállt a fotelből. A telefon képernyője még mindig villogott, jelezve az ismeretlen eszköz érkezését. Halkan közeledett a tükörhöz, ahol az apró piros pont szívverésnyi ütemben lüktetett.
És ekkor megszólalt az ajtócsengő.
A hang éles volt, idegen ebben a késő esti csendben.
HirdetésBalázs csak fél perc múlva jött rá, hogy mozdulatlanul áll, ökölbe szorított kézzel. Végül lenyelte a félelmét, és elindult a bejárat felé. A verandán egy férfi állt: hosszú esőkabát, sötét hajú, borostás – túl ismerős ahhoz, hogy véletlen legyen.
Réti András.
A biztonsági szakember.
– András...? Mi a fenét keres maga ilyenkor itt? – kérdezte Balázs, miközben résnyire nyitotta az ajtót.
András fáradt mosolyt erőltetett.
– Szeretném, ha beszélnénk. Fontos.
A férfi hangjában valami túl nyugodt volt. Túl kiszámított.
Balázs nem engedte be teljesen.
– A kamerák, amiket talált… – kezdte András. – Tudom, ki tette fel őket.
– Ki? – Balázs hangja rekedt volt.
A levegő egy pillanat alatt kiszaladt a világból.
– Maga...? – Balázs annyira megdöbbent, hogy csak bámult rá. – Miért? Mit akart?
András a kabátja zsebébe nyúlt – Balázs reflexből hátralépett, de a férfi csak egy apró, sérült adathordozót vett elő.
– Balázs, maga túl sok ellenséget szerzett az évek során. Volt, aki megkeresett… sok pénzt ajánlott, hogy tegyek valamit. Hogy telepítsek néhány eszközt a házában. De én… – sóhajtott – én nem akartam magának rosszat. Tudja, mennyire tiszteltem eddig.
– Akkor mégis mi a fenét csinált?!
– Időt akartam nyerni – magyarázta András. – Ha felteszem a kamerákat, megkapom a pénzem, de közben figyelhetem is őket. Láthatom, mit akarnak. Kihez küldik a felvételeket. Megérthetem, miért támadják magát.
Balázs arcán tombolt a düh.
– Ezt nekem kellett volna elmondania!
– Tudom – felelte András halkan. – És én… el is akartam. De rólam is felvételek készültek. Figyeltek engem is. Azt hittem, ha kivárom a megfelelő pillanatot, mindent átlátok.
Balázs szeme összeszűkült.
– És ki állt mögötte? Ki rendelte meg magát?
András habozott, majd kimondta:
– A régi üzlettársa, Kern Gábor. Aki három éve elsikkasztotta a befektetéseinek egy részét. Aki eltűnt a cége összeomlása után. Ő akart valamit bizonyítani. Azt hitte, talál valamit magáról, amivel tönkreteheti. Vagy Hannáról. Vagy az egész életéről.
Balázs szédülni kezdett.
Gábor… akinek ő adott esélyt, akit felkarolt. Aki végül hátba szúrta, majd külföldre menekült. Ezek szerint még mindig nem fejezte be.
– És most? – kérdezte Balázs lassan. – Most azért jött, hogy befejezze?
András megrázta a fejét.
– Nem. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem. Hogy vége legyen az egésznek. A többi eszközt leszereltem. Ezen az adathordozón minden információ rajta van – a megbízásról, a pénzmozgásokról, mindenről. Maga most már rábizonyíthatja Kernre az egészet.
Balázs habozott.
Még mindig remegett.
De valami más is volt benne: megkönnyebbülés.
– Miért segít most? – kérdezte gyanakodva.
András szomorúan elmosolyodott.
– Mert maga jó ember, Balázs. Még akkor is, ha sokszor nem hiszi el. És mert… – lesütötte a szemét –… mert Júlia szólt. Azt mondta, ha már ekkorát hibázom, legalább javítsam is ki.
A férfi elhallgatott, majd hátralépett a verandáról.
– Ennél többet nem tehetek. A többi már magán múlik.
És elment.
Balázs sokáig állt az ajtóban. A szél halk volt, a ház csendes, Hanna pedig édesen aludt az emeleten.
A tükörben már nem villogott piros fény. A rejtett hangok végre elhallgattak.
Balázs belenézett a sötét üvegbe. Egy férfit látott, aki túl sokat bízott a technikára, és túl keveset az emberekre.
– Ezen változtatnom kell – suttogta. – A lányomért. És magamért.
Majd bezárta az ajtót, és először hosszú hónapok óta úgy érezte:
a ház most már csak az övék.
És nem figyeli többé senki.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
