A kutya, aki túl korán érzett meg valamit
A kora reggeli fény épp csak áttört a párás ablakokon, amikor kiléptem a kis, miskolci családi házunkból. A hűvös levegő még csípett, de már ígérte a tavaszi nap melegét. A szomszéd fenyőfák lassan ringatóztak a szélben, és messziről hallatszott a villamos monoton csilingelése. A kocsifeljárónál ott ült a világ legédesebb pulija, Boglárka, de én csak Boginak hívtam. A kócos bundájával és azokkal a csillogó, barna szemeivel mindig úgy nézett rám, mintha legalábbis a lelkembe akarna látni.
– Na, Bogi, kész vagy a nagy útra? – kérdeztem mosolyogva, és a derekamra csatoltam a kulcsokat.
A kutya felemelte a fejét, és egy halk „vuf”-fal válaszolt, ami nála annyit jelentett: „Én mindig kész vagyok, csak induljunk már.”
A mai napnak különös jelentősége volt. A várostól jó messzire, a Bükk szélén fekvő kis faluba, Lillafüredre kellett mennem, ahol egy régi barátom várta, hogy elvigyem neki a megrendelt alkatrészt. Rövid út lett volna, de nekem mégis különleges: ritkán hagytam el Miskolc biztonságos utcáit, és soha nem egyedül. Mindig ott volt velem Bogi.
Ahogy kinyitottam a Skoda Fabia ajtaját, Bogi már ugrott is be, mintha legalábbis ő vezetne ma helyettem. Megsimogattam a fejét, ahogy az anyósülésre kuporodott.
– Látom, ma jókedvű vagy – jegyeztem meg, és becsuktam mögötte az ajtót.
De aztán történt valami, ami már akkor furcsán érintett. Bogi nem az ablak felé fordult, mint általában. Nem nyújtotta ki az orrát, hogy megszagolja a levegőt, nem nézte az utcát. Hanem csak… rám szegezte a tekintetét.
Hosszan. Szinte mozdulatlanul.
– Mi van, kislány? – kérdeztem nevetve. – Talán a reggeli hiányzik?
Nem mozdult. Csak nézett. A szeme olyan volt, mintha valami láthatatlan súly húzná lefelé a lelkét.
A kulcsot a gyújtásba tettem, a motor finoman felmordult, és mi elindultunk. A kerekek gördülése alatt recsegtek a kavicsok, és a házunk lassan eltűnt mögöttünk. Bogi még mindig engem nézett. Nem hisztérikusan, nem is agresszívan – inkább úgy, mint aki mondani akar valamit, de tudja, hogy nem tudja megértetni magát.
– Jól van már, kisasszony – sóhajtottam, és rámosolyogtam a tükörben, miközben bekanyarodtam a Felső-Majláth felé. – Ma valahogy túl komoly vagy.
A kutya ekkor halkan, szinte panaszosan nyüsszentett. A hangja olyan volt, mintha valami mély nyugtalanság lappangana benne.
De aztán, ahogy haladtunk a Bükki úton, az aggodalom átfordult valamibe… sokkal erőteljesebbe.
Hirtelen felült, előrehajolt, és rám ugatott. Hangosan. Élesen. Sokkal hangosabban, mint ahogy valaha is hallottam tőle.
– Hé, Bogi! Mi a baj?! – kiáltottam fel ösztönösen, és az útra pillantottam.
Az ugatás nem állt meg. Sőt, egyre hevesebb lett. A kutya fel-alá mozgott az ülésen, de közben nem az ablak felé nézett, nem kifelé, hanem újra és újra rám… majd lefelé, a pedálok irányába.
– Mi ütött beléd? – kérdeztem remegő hangon.
A szívem gyorsabban vert, mint kellett volna. Olyan érzésem volt, mintha Bogi nem csak ijedt lenne… mintha jelezni akarna valamit. Mintha látna valamit, amit én nem.
Lehúzódtam egy félreeső erdőszéli megállóba. A Bükk magas fái között szűrődött át a fény, a levegő pedig hűvös volt és párás. Bogi még ekkor is ugatott, de ahogy leállítottam a motort, hirtelen elhallgatott. Csak az orra remegett.
– Jó, jó, megnézem – mondtam, miközben kiszálltam.
A kocsi körül csend volt. A madarak csicsergése elnyomta a távolból hallatszó forgalom zaját. Kinyitottam a motorháztetőt, és egy ideig csak bámultam a motortömböt, mint aki valami jelet keres.
Minden rendben volt. Nem füstölt, nem csepegett, nem ragadt oda semmi szokatlan.
Aztán leguggoltam. És ekkor láttam meg.
Az első kerék alatt vékony, átlátszó, fénylő csík húzódott végig az aszfalton. Pont ott, ahol megálltam.
Megérintettem. A kezemhez tapadt. A szag pedig… kegyetlenül egyértelmű volt.
– Fékfolyadék… – suttogtam elhaló hangon.
A hideg futott végig rajtam. A mellkasom összeszorult.
Ha lejtőre érünk…
Ha egy élesebb kanyar jön…
Ha jön egy szembejövő autó…
A fék egyszerűen felmondta volna a szolgálatot.
Lassan felegyenesedtem, és a kocsi ablakán keresztül ránéztem Bogira. Ott ült mozdulatlanul, a feje kissé félrebillent, a szemei pedig úgy figyeltek, mintha ő is tudná, mi történt.
– Te… te tényleg megérezted… – mondtam halkan, és belesajdult a torkom.
Visszaültem, és ráejtettem a kezem a fejére.
Ő csak annyit tett, hogy óvatosan hozzányomta az orrát a tenyeremhez, és halkan felsóhajtott.
– Bogi, te ma megmentettél minket – suttogtam remegő hangon. – És én nem is értettem, mit akarsz mondani…
A kutya ekkor finoman megnyalta a kezem.
És én ott, a Bükk csendjében, hirtelen úgy éreztem, hogy valami sokkal mélyebb kapcsolat fűz hozzá, mint valaha hittem volna.
A múlt, ami visszahúz, és a kutya, aki nem enged elsüllyedni
Egy darabig csak ültem az út szélén, a kezem még mindig kissé remegett. A motor leállítva, az erdő csendje körülölelt, és úgy éreztem magam, mintha valami láthatatlan határvonalhoz értem volna. Egy olyan pillanathoz, amely után máshogyan fogok nézni a világra.
– Ez nem lehet véletlen… – motyogtam magam elé.
Elővettem a telefonom, ahogy a mellkasomban még mindig gyorsan vert a szívem. Felhívtam Ákost, a régi gyerekkori barátomat, akinél ott várt az az átkozott autóalkatrész a lillafüredi műhelyben.
A vonal a harmadik kicsöngés után kattanással életre kelt.
– Na, mi van, Laci, eltévedtél a nagyvilágban? – nevetett bele Ákos, a szokásos laza hangján.
– Bárcsak csak annyi lenne – feleltem, és éreztem, hogy a hangom furcsán rekedtes. – Nem tudok továbbmenni. Valami gond van a fékkel.
A másik oldalon elhallgatott egy pillanatra.
– Úgy érted… mennyire gond?
– Folyik a fékfolyadék. Ha lejtőre érnék, nem biztos, hogy meg tudnék állni.
Egy halk fütty a vonalban.
– Az szép. Hol vagy most?
Körülnéztem, mintha hirtelen a fák árnyai tudnák a választ.
– A régi buszfordulónál, még Miskolc előtt, az erdészház közelében. Tudod, ahol gyerekként mindig mogyorót szedtünk.
– Aha, vágom. – Ákos hangja komoly lett. – Ne mozdulj onnan. Hívok egy autómentőt, aztán kijövök. Nem kísérletezel tovább, világos?
– Nem is akartam – mormogtam. – Kösz, haver.
– Nincs mit. És Laci… – tette hozzá halkan. – Örülj, hogy észrevetted.
Lehajtottam a fejem.
– Nem én vettem észre – mondtam. – Bogi.
– A kutya?
– Aha. Ő kezdett el ugatni, mintha… mintha tudná, hogy valami baj lesz.
A vonal túlsó végén egy pillanatnyi csend után Ákos felnevetett, de ez most nem csúfolódó nevetés volt, inkább olyan, amiben benne van a tisztelet is.
– Hát, barátom, akkor adj neki ma vacsorára két jutalomfalatot, nem egyet. Na, tartalékolj, jövünk.
A hívás megszakadt, én pedig lassan letettem a telefont az ölembe.
Bogi odahajolt, és a fejével óvatosan meglökte a könyökömet. Mintha azt kérdezné: „Most már érted?”
– Igen, igen, kislány… értem – suttogtam, és újra megsimogattam a fejét. – Csak tudod… nem én vagyok az, aki gyorsan tanul.
A gondolataim maguktól kezdtek visszakanyarodni valamihez, amit már régóta próbáltam mélyre temetni.
Egy másik autóhoz.
Egy másik úthoz.
Egy másik naphoz.
Pár évvel ezelőtt a 37-es főúton történt, Szerencs felé. Nem voltam gyors, nem voltam részeg, nem voltam felelőtlen – legalábbis akkor ezt hittem. Október vége volt, a köd úgy telepedett az útra, mint egy rossz álom. A régi Opel Astrámmal mentem, mellette a régi kutyám, Morzsi, egy komoly tekintetű, fekete-fehér keverék. A fékek akkor is rendben voltak. Vagy legalábbis úgy gondoltam.
Morzsi furcsán viselkedett azon a napon. Nem volt olyan nyugodt, mint máskor. Nyüszörgött, kaparta az ajtót, mintha ki akarna szállni, még mielőtt elindultunk volna.
– Nyugi már, öregfiú – mondtam neki türelmetlenül, és betettem a hátsóülésre. – Mindjárt odaérünk, csak a mamát viszem haza.
Anyám a kórházból jött ki, egy kisebb vizsgálat után. Fáradt volt, de mosolygott.
– Nem kell engem félteni, Lacikám – mondta, miközben becsatolta az övet. – Még sokáig foglak idegesíteni.
Ez volt az utolsó mondata, amire tisztán emlékszem tőle.
A köd sűrű volt, az Ablaktörlő folyamatosan mozgott, és én feszülten figyeltem az utat. A féklámpák előttem, a fehér vonal, az aszfalt szürkesége – minden olyan volt, mint egy vékony, remegő szál.
Aztán az egyik pillanatban, ahogy a kanyarhoz értem, az autó alatt valami furcsán csúszott meg. Nem jég volt, nem olaj – csak nedves út, de az abroncs már régi volt, a minták megkopva. Az autó kicsit oldalra csúszott, én reflexből ráléptem a fékre, de túl erősen.
A kerekek blokkoltak.
Az idő lelassult.
Láttam, ahogy a kocsi orra megcsúszik, ahogy az erdő sötétje egyre közelebb ér. Anyám felkiáltott, Morzsi ugatott, én pedig… én csak kapaszkodtam a kormányba, teljesen tehetetlenül.
Az autó kisodródott az árok felé. A becsapódás tompa volt, mégis olyan, mintha belül minden eltört volna. Anyám feje az ablaknak csapódott. A világ kifordult a helyéről.
Az emlékek itt mindig megtörnek. Csak villanások vannak: a mentő szirénája, a kórházi folyosó sápadt fénye, a nővér együtt érző tekintete. És a mondat, amit soha nem tudok elfelejteni:
– Sajnálom, mindent megtettünk…
Morzsi túlélte a balesetet, de megváltozott. Félénkebb lett, idegesebb, rémült az autózástól. Pár hónappal később, egy téli este, csendben elaludt a lábam mellett. Az orvos azt mondta, öreg volt már, de én tudtam, hogy valami benne is eltört azon az októberi napon.
Ettől a naptól kezdve minden vezetésem mögött ott volt egy árnyék. Minden kanyarban, minden fékezésnél. És a bűntudat, hogy talán… talán előbb észrevehettem volna, hogy a gumik kopottak. Talán óvatosabb is lehettem volna. Talán anyám még élne.
Most, ahogy a Bükk szélében ültem a Skoda volánja mögött, és Bogi csendes, mégis éberen figyelt rám, ez a régi emlék szinte ránehezedett a mellkasomra.
– Nem fogom még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát – mondtam ki halkan, szinte magamnak.
Bogi mintha válaszul finoman fellélegzett volna.
A távolból ekkor motorzúgás hallatszott, majd egy autó fékezése. Egy bordó furgon állt meg mögöttünk, mellette egy tréleres autó. Ákos szállt ki belőle, munkásnadrágban, olajos kézzel, ahogy mindig. Mellette egy tagbaszakadt, kopaszodó férfi, aki valószínűleg a sofőr volt.
– Na, hol van az a hős kutya? – kiáltotta Ákos már messziről, de amikor meglátta az arcomat, a mosolya enyhült. – Jól vagy?
Bólintottam.
– Fizikailag igen – mondtam. – Lelkileg… az már más kérdés.
Ákos közelebb jött, bepillantott a kocsiba, ahol Bogi ült.
– Szervusz, kis őrangyal! – mondta neki, és megvakarta a fülét. – Te vagy itt a nap hőse, azt mondják.
Bogi óvatosan megszaglászta a kezét, majd enyhén csóválni kezdte a farkát.
– Mutasd a kocsit – nézett rám Ákos.
Levittem őket az elejéhez, ahol a fékfolyadék nyomai még mindig ott csillogtak az aszfalton. Ákos leguggolt, megvizsgálta az alját, és elfintorodott.
– Hát, barátom, ez nem csak egy kis csöpögés. – Felemelkedett, és a tekintete komoly lett. – Ha még tíz percet mész így, a következő komolyabb fékezésnél simán leáll a rendszer.
– Tudom – mondtam halkan. – Már elképzeltem.
A tréleres férfi bólintott.
– Szerencséje van – morogta. – Az ilyenekből lesz a hírekben a „tragikus baleset a hegyi úton” című cikk.
Összerándult a gyomrom. Nem hiányzott, hogy ezt valaki hangosan kimondja. De igaza volt.
– Hogy vetted észre? – kérdezte Ákos.
Egy pillanatra haboztam, aztán a kocsiban ülő Bogira mutattam.
– Ő kezdett el visítani – mondtam végül. – Rám bámult, aztán a pedálok felé, aztán újra rám. Olyan volt, mintha… mintha tudná, hogy ott lent valami nincs rendben.
Ákos elmosolyodott.
– A kutyák néha többet éreznek, mint mi – mondta. – Az én Brúnóm még a vihart is megérzi fél órával előtte. Lehet, hogy Bogi is megérezte a szagot, vagy csak a fék fura hangját. De az is lehet, hogy egyszerűen csak… aggódott érted.
Felsóhajtottam.
– Mindegy is, melyik – feleltem. – A lényeg, hogy megálltam. Most először… azonnal hallgattam rá.
A trélerre felhúzták a kocsimat, én pedig Bogival együtt átültem Ákos furgonjába. Bogi most nyugodt volt. Az ölembe tette a fejét, és lehunyta a szemét, mintha neki ennyi elég is lett volna: megtette, amiért megszületett.
Ahogy visszafordultunk Miskolc felé, a fák lassan suhantak el mellettünk, én pedig azon gondolkodtam, vajon mi lett volna, ha akkor, évekkel ezelőtt, Morzsi ugatására és nyugtalanságára jobban figyelek. Talán semmi. Talán minden ugyanúgy történik. De talán…
– Hé – szólalt meg halkan Ákos, mintha kitalálta volna, mire gondolok. – Ne kezdd el megint marcangolni magad.
– Én…? – kérdeztem meglepetten. – Semmit nem mondtam.
– Nem is kellett – ráncolta a homlokát. – Ismerlek, mint a rossz pénzt. Ha valami ilyen történik, te azonnal visszamenőleg tíz évre elkezded hibáztatni magad mindenért.
Elfordítottam a fejem az ablak felé.
– Lehet… – mondtam halkan. – Csak tudod… ez az egész túlságosan emlékeztet valamire.
Ákos egy pillanatra nem szólt. Aztán csak ennyit mondott:
– Nézd, most figyeltél a kutyádra. Most jól döntöttél. Ez is számít. Főleg neki.
Lenéztem Bogi békés, nyugodt arcára. A mellkasa lassan emelkedett-süllyedt, mintha semmi különös nem történt volna. Mintha az, hogy megmentette az életemet, csak egy mellékes napi rutin lett volna.
– Igen – suttogtam. – Neki nagyon is számít.
Amikor végre elhiszed, hogy nem vagy egyedül
A kocsim végül egy miskolci szervizben kötött ki, a belváros szélén, egy régi, olajszagú udvar közepén. A tulaj, egy őszülő, mindig olajos kezű szerelő, Pista bá’, megvizsgálta, majd kijelentette:
– A fékcső szétkorhadt, fiam. Ez nem ma kezdődött. Örülj neki, hogy most jött ki… és nem a hegy túloldalán.
Nem voltam rá képes, hogy elmeséljem neki, mennyire „örülök” ennek. Csak bólintottam.
– Mennyi idő? – kérdeztem gépiesen.
– Pár nap, míg megjön az új alkatrész – felelte. – Addig jobb, ha nem jársz vele sehová. Nem nagy ügy, megcsináljuk, normális lesz. De ezt már rég cserélni kellett volna.
A szavaiból kiéreztem a burkolt szemrehányást, de nem hibáztattam érte. Igaza volt. Én is tudtam, hogy ráfért volna egy alaposabb átnézés az autóra, de mindig volt fontosabb. Munka. Számlák. Valami más.
– Rendben – mondtam. – Csinálják meg, amit kell.
Bogi eközben a lábam mellett ült, és türelmesen várt. Időnként felnézett rám, és mintha azt figyelné: „Na, most mit döntesz?”
Miután mindent megbeszéltünk, Ákos hazavitt minket. A ház előtt megállva még sokáig nem szálltam ki, csak fogtam a kilincset, és bámultam magam elé.
– Muszáj bemenned? – kérdezte Ákos félig tréfásan. – Vagy ott akarsz élni az ülésen?
Elmosolyodtam.
Hirdetés– Lehet, hogy itt kevesebb a felelősség – feleltem.
– Ne hülyéskedj – legyintett. – Most vonj le tanulságot, jó? És ne csak technikait. A kocsit majd rendbe rakják. De te… – rám nézett –, te is rakd rendbe, ami itt bent van.
A mellkasomra bökött.
– Rájöttem valamire – mondtam halkan. – Mindig azt hittem, hogy a balesetnél… csak én hibáztam. De most… mintha valami más is azt súgná, hogy… nem vagyok teljesen tehetetlen. Hogy… most legalább jól döntöttem.
– Pontosan – bólogatott Ákos. – A múltat nem tudod átírni. De azt, ahogyan most reagálsz a dolgokra, azt igen. És ma… hallgattál egy pulira. Ennél magyarabb és szebb dolog nincs is – tette hozzá nevetve.
Kiszálltam, Bogi utánam ugrott. Még az ajtóból visszaszóltam:
– Köszi, hogy jöttél.
– Szólj, ha kell valami – intett Ákos. – És adj enni annak a hősnek!
Ahogy becsuktam magam mögött a kertkaput, Bogi futott egy kört az udvaron, majd megállt, és visszanézett rám. A szemében ott volt valami olyasmi, amit konkrét szavakkal nehéz leírni: bizalom. És valami nagyon finom, halk kérdés: „Most már odafigyelsz rám, ha szólok?”
A konyhába mentem, levettem a jutalomfalatot a polcról, és a tálja mellé térdeltem.
– Na, gyere ide, te kis őrangyal – hívtam.
Bogi odaszaladt, leült velem szemben, és türelmesen várt, ahogy mindig. Nem kapkodott, nem rontott neki a falatnak – mintha tudná, hogy ez most valami más. Valami ünnepélyesebb.
– Ezt azért kapod – mondtam, miközben a tenyerembe raktam két darabot –, mert ma… megmentettél engem. Minket. A jövőt. Mert lehet, hogy ott, a hegyek között… visszafelé már nem jöttünk volna.
Bogi komolyan figyelt, majd óvatosan elvette a falatot. A szeme mintha megértette volna a szavaim lényegét. Nem a hangomat, nem a betűket – hanem azt, hogy most valami különleges történt.
Később, amikor már lement a nap, és a ház csendes volt, kiültem a teraszra. A kert felett csillagok jelentek meg, a távolból hallatszott az esti vonat zörgése. Bogi mellém feküdt, a fejét a lábamra tette.
– Emlékszel, mit mondott anyám? – kérdeztem halkan, bár tudtam, hogy ez csak az én játékom. – „Nem kell engem félteni, Lacikám. Még sokáig foglak idegesíteni.”
Felnéztem az égre.
– Hát, anya… ma valaki más vigyázott rám helyetted.
A torkomban ott remegett valami, amit évek óta nem engedtem felszínre. Egy könnycsepp kicsúszott a szememből, végiggurult az arcomon, és az államról Bogi bundájára hullott. A puli csak izgett-mozgott egy kicsit, mintha azt mondaná: „Na jó, most már elég a drámából, simogass már.”
Megsimogattam a fejét.
– Tudod, Bogi – mondtam –, lehet, hogy te csak egy kutya vagy. De nekem… te vagy az a jel, hogy néha még kapok második esélyt. Hogy nem vagyok teljesen elveszve. Hogy valaki… valami… még mindig azt akarja, hogy itt legyek.
A kutya halkan felsóhajtott, és közelebb húzódott.
Aznap éjjel furcsa módon először aludtam nyugodtan nagyon hosszú idő óta. Nem kergettek rémálmok, nem láttam újra és újra a régi balesetet, nem hallottam anyám sikolyát. Helyette csak azt láttam, ahogy az a kicsi, kócos puli rám néz a kocsiban, és addig ugat, amíg végre megállok.
A következő napokban, amíg a kocsi a szervizben volt, minden sétánál egy kicsit másként néztem Bogira. A sarki boltig menve, a villamosmegálló mellett elhaladva, a Tapolca felé vezető parkos részen… mintha minden lépésünk mögött ott lett volna egy újfajta csendes szövetség.
– Most már jobban figyelek rád – mondtam neki egyszer, amikor egy autó dudált, és ő hirtelen felkapta a fejét. – Nem csak úgy… mellékesen. Komolyan.
Időnként elkaptam a pillantását, ahogy rám néz. Olyankor mindig volt benne valami játékos „persze, persze, majd meglátjuk” féle.
Amikor pár nap múlva végre elkészült az autó, és elmentem érte, Pista bá’ az papírokat átadva csak annyit mondott:
– Most egy darabig jó lesz. De máskor nézess rá hamarabb. Életeket menthet.
Elmosolyodtam.
– Tudja, Pista bá’ – feleltem –, azt hiszem, nekem erre már van egy külön beépített rendszerem.
– Miféle rendszer? – vonta fel a szemöldökét.
– Egy puli.
Elnevette magát, én pedig hazafelé menet úgy döntöttem, hogy Lillafüredre majd egy másik napon megyek. Nem azért, mert féltem volna – már nem. Hanem azért, mert tudtam: most már nem fogok úgy beülni egy autóba, hogy csak a motor hangját figyelem, meg a műszerfal jelzéseit. Figyelni fogok arra is, aki mellettem ül. Arra, aki nem tud beszélni, de néha még nálam is jobban érti, mi zajlik körülöttünk.
Azóta, ha valaki megkérdezi, miért engedem, hogy Bogi az anyósülésen utazzon, miért beszélek hozzá úgy, mintha ember lenne, miért figyelek a legapróbb rezdüléseire is, csak ennyit mondok:
– Mert egyszer már megmentette az életemet.
És bár senkinek nem tudom teljesen átadni, mi történt azon a reggelen a Bükk szélén, nekem elég, ha ránézek. A kócos szőrére, a fénylő barna szemére, arra a kicsit félrebillentett fejre, ami mindig úgy figyel, mintha a lelkem minden rezdülését érzékelné.
Az ember azt hinné, ő menti meg a kutyát, amikor hazaviszi egy menhelyről, amikor enni ad neki, amikor simogatja, amikor befogadja a családba.
És aztán egy nap, egy szűk, hegyi úton, egy rozsdás fékcső és egy túl hosszúra nyúlt bűntudat között rájön arra, hogy a kutya menti meg őt.
Attól a pillanattól kezdve pedig már soha többé nem ugyanúgy néz rá.
Hanem úgy, mint egy csendes, szőrös őrangyalra, aki nem tud beszélni – de ha kell, addig ugat, amíg meg nem állsz, mielőtt végleg átlépnél egy olyan határt, ahonnan már nincs visszaút.
Lezárás: ahol a történet végre megnyugszik
Néhány héttel később, amikor a tavasz teljes pompájában borult a városra, újra végiggurultam arra az útra, ahol akkor megálltam. A Bükk sűrű lombjai már kizöldültek, az erdei levegőben ott volt a friss virágok és a nedves föld illata. Már messziről felismertem a helyet: a régi buszforduló, a mohos kövek, a mélyen barázdált fák.
Most is ott ült mellettem Bogi.
De ezúttal csendben, nyugodtan, ahogy régen.
Nem ugatott.
Nem kaparta az ülést.
Nem figyelt rám olyan élesen.
Nem volt rá szükség.
Megálltam ugyanott. A motor elcsendesedett, és a körülöttünk lévő erdő lassan körénk húzta a maga nyugalmas, puha takaróját. Bogi felült, kinézett az ablakon, majd visszanézett rám, de a tekintetében most nem volt félelem. Csak valami békés kíváncsiság.
– Tudod – mondtam neki halkan –, talán ez volt az a pont, ahol újra el kellett hinnem valamit. Azt, hogy még nincs vége. Hogy… van kiút a bűntudatból.
A kutya lassan a vállamhoz dörzsölte a fejét.
Leültem a kocsi elé, a füves útpadkára. Bogi mellém telepedett, mintha csak azt figyelné, hogyan lélegzem. És ekkor, a fák susogása közt, valami különös – de megkönnyítő – érzés tört rám.
Mintha nem csak az erdő lélegzett volna. Hanem én is.
– Nem jöhetsz vissza, anya… – mondtam ki halkan. Ezek a szavak évek óta először nem fájtak tőrt belém. – De talán… talán nem is kell, hogy visszagyere. Mert aki itt van… – Bogi fejére tettem a kezem – …ő valahogy mindig tudja, mi a teendő.
Most először éreztem azt, hogy a múlt nem kapaszkodik már úgy belém. Hogy lehet élni úgy, hogy nem menekülök előle, és nem vonszolom magam után, mint valami láncot.
Bogi nagyot ásított, mint aki mindig is tudta ezt, és csak arra várt, hogy végre én is rájöjjek.
– Gyere, kislány – mondtam, és felálltam. – Menjünk tovább.
Visszaültem a volán mögé. A motor csendesen indult, a kocsi pedig simán gördült vissza az útra. Nem remegett a kezem. Nem szorult el a torkom. Nem figyeltem megszállottan a pedálokra.
Csak vezettem.
Először évek óta egyszerűen, nyugodtan, szabadon.
Bogi az ablak felé fordulva élvezte a beáramló tavaszi levegőt, és a fülei úgy libbentek, mintha valami láthatatlan dallamra táncolnának. Néha rám pillantott, röviden, mintha csak ellenőrizné: “Minden rendben? Megvagy még?”
És én minden pillantására ugyanazzal válaszoltam egy mosollyal.
Igen. Rendben vagyok.
Most már tényleg.
És miközben lassan távolodtunk a hegyi úttól, úgy éreztem, hogy a történet, amit akkor még félelemmel telt szívvel kezdtem meg… most végre le tud záródni bennem.
Nem tragédiával.
Nem fájdalommal.
Hanem hálaadással.
Hálával egy kócos bundájú pulinak, aki nem hagyta, hogy hibázzak.
Hálával a barátnak, aki eljött értem.
Hálával a múltnak, amely fájt ugyan, de megtanított figyelni.
És egy csendes felismeréssel:
Néha azok mentik meg az életünket, akiket mi akarunk megmenteni.
És néha azok mutatják meg a helyes utat, akik egyszerűen csak szeretnek – feltétel nélkül, kérdés nélkül, kimondott szavak nélkül.
Ahogy haladtunk lefelé a Bükki úton, felnéztem a visszapillantó tükörbe. A fák sorra suhantak el mögöttünk, de nem volt többé bennük árnyék.
Csak fény.
És én tudtam, hogy bárhova is indulunk ezután, már soha többé nem egyedül megyek.
Mert aki egyszer megmentett…
az mindig velem marad.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
