A próba
Amikor Gergő először mesélt nekem az Emeséről, láttam a szemében azt a mély csodálatot, amit csak egy férfi érezhet, amikor biztos benne: megtalálta élete társát. Megérdemli. A fiam mindig is jó ember volt. Makacs, igen. De becsületes, dolgos, tiszta szívű. Ahogy nőtt, mindig úgy alakítottam az életünket, hogy ne vegye észre a pénzt. Hogy azt lássa: dolgozni kell, spórolni kell, és a fontos dolgok nem a márkákon múlnak, hanem az emberségen.
A valóság azonban az volt, hogy csendben, több mint tizenöt éve népszerű gyermekirodalmi blogot és webshopot vezettem, aminek köszönhetően havi szinten bőven egymillió forint fölött kerestem. Emellett tanácsadóként is dolgoztam kiadóknak, néha szövegkönyveket javítottam, sőt, néha fordítottam is. Csak épp soha nem beszéltem erről senkinek. Éltem a magam kis visszafogott életét, egy kétszobás panelban Zuglóban, egy tizenhét éves Suzukival, amin már lepattogzott a festék.
Azt akartam, hogy Gergő a maga útját járja.
De ahogy mesélt Emeséről — az édesanyja klinikájáról, az apja jachtos nyaralásairól, az esküvői tervekről —, elkezdtem érezni valamit, amit ritkán érzek: kirekesztettséget.
— Anya — mondta egyik délután, miközben rántott hús sült a serpenyőben —, meghívtak vacsorára Emeséék. Egy elegáns hely, a Dunakorzón. Tök jók, szerintem tetszeni fognak neked. Csak…
Megakadt. Én csak néztem rá. Tudtam, mi jön.
— Csak arra kérlek, öltözz egy kicsit csinosabban, tudod… semmi nagy dolog, csak úgy, hogy ne látszódjon annyira, hogy...
— Hogy szegény vagyok? — segítettem ki, fapofával.
Ő zavartan nevetett.
— Jaj, anya, ne haragudj, nem így akartam mondani. Csak ők… kicsit más világ.
Rábólintottam. Már megszoktam, hogy az emberek gyakran azt hiszik, amit látnak.
De akkor és ott eldöntöttem valamit.
A vacsora estéjén a hajamat szolid kontyba fogtam, sminket alig tettem, a fülbevalómat direkt otthon hagytam. Egy egyszerű, sötétszürke ruhát vettem fel, amit egy tömegplázában vettem akciósan évekkel ezelőtt. Csak a cipőmet cseréltem ki: a megszokott tornacipő helyett egy lapos talpú, bőrből készült kis balerinacipőt húztam, amit még egy bécsikörúti kirakatban vettem, csak magamnak, jutalomként. Most eljött az ideje.
Pontban nyolcra érkeztem a "La Viola" nevű olasz étterembe. A hely belseje épp olyan volt, mint amire számítani lehetett: gyertyafényes asztalok, fehér abrosz, csendes zongorajáték a sarokból.
Amikor beléptem, azonnal megpillantottam őket. Emese vékony, magas lány volt, hibátlan konty, selyem blúz, mosolya pedig mélységesen udvarias, de valahogy hideg. Az édesanyja, Andrea, egy tökéletes kosztümben ült, apró arany kiegészítőkkel. Emese apja, Tamás, idősebb, mogorvább férfi volt, akinek tekintete mindent elárult: ez a nő nem idevaló.
Gergő idegesen állt fel, és bemutatott:
— Ő itt az anyukám, Katalin.
Andrea kezet nyújtott.
— Örvendek. Őszintén. — Mintha mérlegre tett volna.
Leültem, és már az első percek után tudtam: ez nem lesz egy könnyű estém. A beszélgetés témái már az előétel alatt olyan finomkodók voltak, mint:
— És mivel is foglalkozik pontosan, Katalin?
— Lakásban lakik vagy házban? —
— Mennyi idős is az autója? —
Csak mosolyogtam.
— Szövegekkel dolgozom, főleg otthonról. Zuglóban élek, panelban. Van egy kis Suzuki Swiftem.
Andrea biccentett, de a szemöldöke alig láthatóan összeszűkült. Emese közben a mobilját simogatta az asztal alatt, Tamás borba mártogatta a kenyerjét.
A desszertre már csak a Gergő szeme ragyogott. Akkor említette meg az esküvőt.
Andrea udvariasan elmosolyodott.
— Természetesen, szeretnénk valami igazán szépet adni majd a fiataloknak. Egy utazást talán.
Megvontam a vállam.
— Ó, az jó ötlet. Én még gondolkodom. Lehet, hogy egy ház kulcsa lesz az ajándék. Vagy egy kombi. Vagy egy teljesen kifizetett nászút.
Andrea megfagyott. Emese felkapta a fejét. Tamás tekintete villant, de nem szólt. Csak Gergő nézett rám hökkenten.
Nem szóltam többet. Vártam a végét.
A pincér megérkezett a számlával. Tamás automatikusan a kártyája után nyúlt, de megelőztem.
— Engedje meg, hogy ez most az én vendégszeretetem legyen.
Odaadott nekem egy keményfedeles mappát. Beletettem a kártyámat. A borravalót készpénzzel tettem mellé: több volt, mint a vacsora fele.
Amikor visszatértem az asztalhoz, senki nem beszélt. Gergő nézett rám először úgy, mint egy nőre, akit már nem ismer.
És talán most először tényleg látott is.
Később, amikor hazafelé indultunk, Gergő halkan szólalt meg a sötétben.
— Anya… ez most mi volt?
Ránéztem. Láttam benne a döbbenetet, a zavart, de mögötte valami újat is: tiszteletet.
— Egy kis emlékeztető, hogy a külső nem minden. És hogy nem mindig az a szegény, aki egyszerűen öltözik.
Gergő elmosolyodott, de a hangja megremegett.
— Én nem is tudtam… azt hittem, tényleg nehézségeid vannak.
— Azért hitetted el velem, hogy nincs semmid, mert azt akartad, hogy saját lábra álljak, ugye?
Bólintottam.
— Igen. És azt akartam, hogy amikor választasz magadnak társat, ne pénz alapján tegyétek meg egymás felé az első lépéseket.
Gergő sóhajtott.
— Köszönöm, anya. Ezt… ezt meg kellett tanulnom.
HirdetésA szívem összeszorult, de nem szóltam. Csak megfogtam a kezét a város esti fényei alatt, és együtt mentünk haza, lassan, csendben.
Aznap este nemcsak ő látott meg engem új szemmel. Én is újra felfedeztem őt.
Másnap reggel Emese keresett. Felhívott, én pedig kicsit félve fogadtam a hívását. Udvariasan köszönt, majd hosszú csend következett.
— Katalin… megmondaná őszintén, mivel is foglalkozik valójában?
Sóhajtottam.
— Gyermekirodalommal. Van egy webáruházam, blogom, sok könyvkiadónak dolgozom. Nem szoktam beszélni róla, de… jól megélek belőle.
— Tegnap este meglepett. A szüleim is… hát, őszintén szólva, egész este róla beszéltek. Azt mondták, sokat tanultak abból, amit láttak. Hogy lehet, mégsem minden az, aminek látszik.
— Ez a célja volt a próbának.
Emese halk nevetést hallatott.
— Én pedig… szeretném, ha tudná, hogy nagyon tisztelem Gergőt. És most már önt is. Talán eddig nem úgy viselkedtem, de szeretném jóvátenni.
Meglágyult a hangom.
— Akkor kezdjük azzal, hogy tegeződjünk.
— Rendben, Katalin… vagyis… Kata?
— Így jobb. — elmosolyodtam. — És örülök, hogy beszéltünk.
És valóban örültem. Mert éreztem, hogy valami fontos kezdődött el: elfogadás, megértés. Egy új család születése, amiben nem a pénz, hanem az emberi méltóság számít.
És ha így lesz, akkor minden próbát megért.
Fél év telt el azóta a vacsoraest óta. Gergő és Emese esküvője egy tavaszi napon volt a Városliget szélén egy kis műemlék kápolnában, ahol az orgonaszó halk volt, de az érzések annál erősebbek. A menyasszonyi ruha egyszerű, mégis elegáns, a dekoráció saját készítésű, csupa levendula és szárított búza.
Andrea és Tamás is másként néztek rám aznap. Már nem a „panelos nő” voltam, hanem Kata, akinek a kezébe nyugodtan oda lehet adni az unokájukat.
Gergő az oltár előtt, mikor rám nézett, újra az a kisfiú volt, aki először mondta nekem, hogy „szeretlek”. Csak most már férfi volt, és mindezt felnőttként mondta ki, büszkén.
Az esküvői vacsorán — talán sorsszerűen — ugyanaz a pincér szolgált ki minket, mint azon a bizonyos estén. A tekintete rám villant, és diszkréten biccentett. Én pedig csak mosolyogtam.
Az ajándékom egy fehér boríték volt, benne egy kulcs és egy útiterv. Nem kellett semmit magyaráznom. Csak annyit írtam mellé: „A ti kezdésetekhez, szeretettel — anya.”
Ez a történet nem a pénzről szólt. Hanem arról, hogyan tanítjuk meg egymásnak, mit jelent valójában az érték. És hogy a szeretet — ha tiszta —, mindig utat talál.
A próbát mindannyian kiálltuk. Most már együtt írjuk tovább a közös mesét.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
