Nagy volt a csend a telefon körül
Három hónap telt el azóta, hogy Laci meghalt. Még mindig nem tudom kimondani anélkül, hogy összeszorulna a torkom. Az a januári délután, amikor egy nyíregyházi kórház folyosóján átadták a holmijait – kulcscsomót, pénztárcát, törött órát, meg azt a fránya, betört kijelzős telefont –, örökre belém égett.
A telefont akkor egy mozdulattal behajítottam a komód felső fiókjába, ahol azóta is lapult. Nem volt szívem hozzányúlni. Amikor takarításkor véletlenül megláttam, újra meg újra visszacsuktam a fiókot. Nem tudtam elengedni Lacit. De a gyerekek… nekik tovább kell élni. Nekem is.
Aztán múlt héten anyósom, Margit néni, egy régi fényképet keresve megemlítette, hogy már hetek óta nincs működő mobilja, és nehezen éri el az orvost vagy a boltost. Úgy éreztem, ez most végre értelmet adhat annak az elromlott készüléknek. Elvihetném a szervizbe, megcsináltatnám, és odaadnám neki. Segítene, és valahogy talán én is elindulnék a gyógyulás útján.
Szombat délelőtt volt, amikor elszántam magam. A gyerekek a nagybátyjuknál aludtak, és én úgy ébredtem, hogy ezt ma muszáj megtennem. Felöltöztem, beletettem a telefont egy sálba, nehogy megkarcolódjon még jobban, majd elindultam a Szent István úti pláza alagsorába, ahol emlékeim szerint volt egy megbízható mobilos.
A kis szervizüzlet ott lapult a patyolat mellett. Sárgás neonvilágítás, fehér pult, mögötte egy szemüveges, negyvenes férfi – Pista, a neve ott virított a kitűzőjén. Beléptem, és odanyújtottam a telefont.
– Jó napot. Ez a készülék már nem működik. Az uramé volt… szeretném rendbe hozatni, hogy odaadhassam az édesanyjának. – A hangom berekedt az utolsó szavaknál.
Pista megértően bólintott.
– Részvétem, asszonyom. Megnézem. Ha csak kijelzőcsere, akkor egy órácska, megvárhatja itt, ha gondolja.
Leültem a fehér műanyag székre, ami inkább hasonlított egy rendelő várójában találhatóra, mint egy boltiba. Pista elővette a szerszámait, bekapcsolta a kis LED-lámpáját, és elkezdte a precíz kis munkáját. Csend volt, csak a csavarhúzók finom kattanása hallatszott.
Én az ablak felé néztem. Kint szitált az eső. Az emberek behúzott gallérral siettek át a téren, a járdaszegély mellett pocsolyák gyűltek. Eszembe jutott, hogy mennyire szerette Laci ezt az időt. „Az eső hangja olyan, mint egy nyugodt dobbanás” – mondta egyszer. Most csak azt hallottam, ahogy a szívem lassan, fájón ver.
A gondolataim közé bekúszott a gyerekeink képe. Laura már kilencéves, talán megérti, hogy apa telefonja a nagymamáé lesz. De Zalán csak ötéves… a minap is azt kérdezte, hogy mikor jön már haza az apja. Mit lehet ilyenkor válaszolni?
Tudtam, hogy nem fogok örökre a múltban élni. Tudtam, hogy eljön a nap, amikor tovább kell lépnem. Csakhogy ez a nap nem olyan volt, mint egy sima döntés. Ez fájt. Minden porcikámban.
Pista fél óra múlva megemelte a fejét.
– Asszonyom, sikerült. Az új kijelző tökéletesen működik, most töltöm kicsit, hogy be tudjuk kapcsolni.
Bólintottam. Megköszöntem, és a kezembe vettem a pénztárcám, hogy majd fizetek.
A telefon néhány másodperc múlva életre kelt. Először csak a márkajelzés világított fel, majd az ismerős háttérkép – egy régi balatoni naplemente, amit még én készítettem róla és a gyerekekről.
Aztán a készülék megremegett.
Egy üzenet érkezett.
Pista megrándult. Hirtelen furcsa lett az arca, megfeszült a szeme sarka, és nem szólt egy szót sem. Csak meredt a kijelzőre.
– Valami baj van? – kérdeztem halkan.
A férfi egy pillanatig habozott, aztán odanyújtotta a készüléket.
– Nézze meg… sajnálom. Nem akartam elolvasni, de magától jött elő.
A telefonom most a kezemben volt. A kijelző világított, és egy újonnan érkezett üzenet jelent meg.
Feladó: ismeretlen. Csak egy név nélküli szívecske volt a helyén.
„Sanyi, már várlak. Ne felejtsd, amit ígértél! Kérem, ne késs megint! ❤️”
Megállt bennem a levegő. Az arcom elfehéredett. Az agyam csak lassan akarta felfogni, amit a szemem már látott.
Sanyi – így hívta őt csak néhány ember. Én mindig Lacinak. Ez az üzenet nem nekem szólt.
Szorítottam a telefont, mintha attól tartanék, hogy kiesik a kezemből. A szemem a kijelzőre tapadt, de az agyam nem engedte, hogy igazán felfogjam, amit látok. Olyan volt, mint egy álom – nem, inkább rémálom –, ahonnan nem tudtam felébredni.
A szerelő csendben állt, még mindig nyújtotta felém a töltő kábelt, de közben az arcán ott volt az a sajnálkozó pillantás, amit akkor lát az ember, mikor valaki olyasmit mond, amit nem lehet szebben közölni.
– Nem kellene ezzel foglalkoznia… – mondta halkan. – Lehet, hogy csak valami félreértés.
– Nem… ez nem félreértés. – A hangom rekedt volt. – Azt hiszem, pontosan tudom, mit jelent ez.
A kezem remegett, miközben leültem újra a műanyag székre. Az üzenetet újra meg újra elolvastam. „Ne késs megint.” Tehát ez nem egyszeri dolog volt. Tehát találkoztak. Rendszeresen. Tehát valaki más is volt az életében. És én semmiről nem tudtam.
Akkor eszembe jutott az a nap. Az a végzetes nap. A baleset… azt mondták, hogy a megengedett sebességnél jóval gyorsabban hajtott, és egy nedves kanyarban megcsúszott. Azt hittem, sietett haza, hozzánk. Most már tudom, nem hozzánk sietett.
Olyan hirtelen szakadt rám ez a tudás, hogy levegőt is alig kaptam. Felpattantam, és szinte gépiesen kérdeztem:
– Kiírná a számlát? Fizetnék.
Pista bólintott, de óvatosan figyelt.
– Biztos, hogy egyedül akar most maradni ezzel?
– Köszönöm, megoldom. – A hangom élettelenül csengett. – Én… csak egy kis levegőre van szükségem.
Kifizettem a javítást, és elindultam kifelé, kezemben a telefonnal. Kint már elállt az eső, de a levegő nehéz volt, mint egy vihar előtti csend. Az utcán az emberek nem vettek észre. Csak én voltam ott, egyedül, egy áruló kijelzővel a zsebemben.
Nem mentem egyenesen haza. A közeli parkba sétáltam, ahol valamikor Laci vitte a gyerekeket hintázni. Leültem a kopott padra, és újra bekapcsoltam a készüléket.
Megkerestem az üzenetváltásokat.
A névtelen szívecskés kontakt alatt ott volt az egész beszélgetés. Hónapokra visszamenőleg. „Ma is csak húsz perced volt rám?”, „Hiányzol”, „Szeretném, ha egyszer elvinnél valahová, ahol senki sem lát minket.” – és ő válaszolt. Kedvesen. Válaszaiban nem volt semmi megbánás. Csak vágy és ígéretek.
A szemem égett. A mellkasomban valami összerándult. Egy hirtelen dühös mozdulattal ki akartam kapcsolni a telefont, de akkor észrevettem valamit: egy másik, el nem küldött üzenetet, piszkozatként mentve.
Reszkető ujjal nyitottam meg.
„Szeretlek, de nem tudok tovább ketté szakadni. Ma elmondom neki az igazat. Hogy van valaki más. Hogy elmegyek. Már így sem élünk igazán együtt. És nem akarom, hogy tovább hazudjak.”
Megdermedtem. Ezt ő írta. Nekem. De sosem küldte el. Csak elment. Egy kanyarban… és talán már nem is akart visszajönni.
Hirtelen a gyomrom összerándult. Nem tudtam, mi fájt jobban – a hűtlenség, vagy az, hogy talán már akkor elfordult tőlünk, amikor én még azt hittem, minden rendben van.
A parkban sokáig ültem mozdulatlanul. A madarak csipogása, a távoli autók zaja, a hinták nyikorása mind valami furcsa, tompa háttérzajjá vált. Mintha nem is a valóságban lettem volna, hanem egy üvegbúra alatt.
A kezemben tartottam a telefont, amely hirtelen nemcsak egy tárgy volt, hanem bizonyíték, emlék, árulás és magyarázat egyszerre. Tudtam, hogy előbb-utóbb haza kell mennem. Tudtam, hogy szembe kell néznem azzal, amit megtudtam. És tudtam, hogy Margit néninek is át kell adnom a készüléket – vagy épp ellenkezőleg: döntenem kell, hogy egyáltalán odaadom-e.
Késő délután indultam haza. A lakásba lépve megcsapott a megszokott illat: főtt leves, mosószer, és valami halvány, megmagyarázhatatlan szomorúság, ami azóta ült meg a falakban, hogy Laci meghalt.
Margit néni már ott volt nálunk. A konyhaasztalnál ült, kezében egy régi fényképet forgatott – rajta Laci gyerekként, kócos hajjal, félmosollyal.
– Megjöttél, kislányom – mondta csendesen. – Na, sikerült megcsináltatni?
A táskám pántját szorongattam. A telefon ott lapult benne, súlyosabban, mint bármilyen kő.
– Igen… megjavították – feleltem halkan.
Leültem vele szemben. A gyerekek még nem voltak otthon; szerencsére az unokatestvérük hozta volna őket később.
Egy pillanatig csak néztük egymást. Margit néni arca megöregedett az elmúlt hónapokban. A gyász ráncai mélyebbek lettek, a tekintete gyakran elrévedt. Mégis, most valami nyugodt melegség volt benne.
Nem bírtam tovább hallgatni.
– Margit néni… történt valami a szervizben. A telefon bekapcsolásakor… üzenet érkezett.
Az asszony összerezzent.
– Üzenet? Kitől?
Kivettem a készüléket, és némán az asztalra tettem. Nem kapcsoltam be. Nem akartam megmutatni neki azokat a mondatokat. Nem akartam még egyszer elolvasni.
– Valakitől… akit nem ismerek. Úgy tűnik… Lacinak volt valakije.
Csend. Olyan mély csend, hogy szinte fájt.
Margit néni keze megremegett a fotón. Lassan letette.
– Ezt… honnan tudod? – kérdezte alig hallhatóan.
Elmeséltem mindent. A szervizt, az üzenetet, a beszélgetéseket, a piszkozatban maradt levelet. Nem drámai hangon, nem vádaskodva – inkább kifáradva, mintha minden szóval egy darabot szakítanék ki magamból.
Amikor befejeztem, Margit néni lehajtotta a fejét. Sokáig nem szólt. Aztán megszólalt, remegő hangon:
Hirdetés– Tudod… Laci nem volt hibátlan ember. Soha nem állítottam az ellenkezőjét. De nem ilyen fiúnak neveltem. Nem árulónak.
Könny csordult végig az arcán. Nem hangos zokogás volt, hanem halk, mély fájdalom.
– Mégis… anyaként azt kell mondanom: nem akarom, hogy csak ez maradjon meg róla benned. Nem csak ez volt ő.
Ez a mondat talált szíven igazán.
Eszembe jutottak az apró, hétköznapi pillanatok: ahogy Laci reggelente kakaót főzött a gyerekeknek; ahogy halkan dúdolt, amikor szerelt valamit a lakásban; ahogy esténként megfogta a kezem, amikor már mindenki aludt.
Nem csak a hazugság volt ő. Nem csak az árulás.
Felálltam, és a telefon felé nyúltam.
– Nem tudom, mit tegyek ezzel – mondtam őszintén. – Odaadjam? Vagy… tartsam meg? Vagy dobjam ki?
Margit néni rám nézett, szemében szomorú bölcsességgel.
– Add ide. Nem az üzenetek miatt kérem. Hanem mert az én fiam volt. A hangja, a képei, az emlékei… mind benne vannak. Én nem a szeretőt akarom látni rajta, hanem őt.
Hosszan haboztam. Aztán lassan odacsúsztattam felé a készüléket.
– De ígérje meg… hogy nem kutakodik benne – tettem hozzá csendesen. – Nem kell mindent tudnia.
Bólintott.
– Megígérem.
Este, miután Margit néni hazament, leültem a gyerekek mellé az ágy szélére. Laura már sejtette, hogy valami történt, de nem kérdezett. Zalán az ölembe mászott, és megölelt.
Akkor értettem meg valamit, ami addig elkerült: nem Laci emlékét kellett megőriznem tökéletesnek. Csak őszintének.
Másnap visszamentem a parkba. Ugyanarra a padra ültem le, mint előző nap. A zsebemben már nem volt a telefon. Csak egy kis fénykép Laciról, amit a pénztárcámban hordtam.
Nem gyűlöletet éreztem már, hanem valami fájdalmas békét.
Rájöttem, hogy a szeretet és az árulás néha ugyanabban az emberben él – és ez nem törli el a közös éveinket. Csak bonyolultabbá teszi őket.
Hazafelé menet megálltam a házunk előtt, és halkan kimondtam magamban:
– Elengedlek, Laci. Nem azért, mert nem szeretlek. Hanem mert tovább kell élnem.
És amikor beléptem az ajtón, a lakás már nem tűnt olyan üresnek.
Mert bár Laci nem jött haza többé – az élet mégis folytatódott.
Epilógus – Másfajta csend
Egy év telt el azóta, hogy a telefon újra megszólalt. Egy év, amiben minden megváltozott, de mégis annyi minden maradt a helyén.
Az emlékezés mára nem úgy jön, mint akkoriban. Nem szúr, nem szorít, nem ráz meg, mint egy földrengés. Inkább csak csendesen leül mellém, mint egy régi ismerős, aki már nem kérdez, csak van.
A telefon azóta is Margit néninél van. Soha nem kérdezte, mi volt rajta még. Nem is nézett bele, vagy ha igen, nem mondta el. Egyszer megemlítette, hogy újra hallhatta Laci hangját egy régi hangjegyzeten – és hogy úgy érezte, mintha még egyszer utoljára beszélgetnének. Aztán többet nem hozta szóba.
A gyerekek… hát, ők nőnek. Laura idén először nem sírt apa születésnapján, csak lerakta a rajzát a fényképe elé. Zalán pedig új kérdéseket tett fel – már nem azt, hogy mikor jön haza, hanem azt, hogy apa miért halt meg. És én már nem hazudok. Csak azt mondom: baleset volt. Hogy miért sietett, azt még nem kell tudniuk. Egy nap talán igen. De nem most.
Én pedig… talán először, mióta elment, újra gondolok a jövőre. Nem nagy dolgokra – csak apróságokra. Egy új könyvre az éjjeliszekrényen. Egy reggeli kávéra csendben, ahogy a fény megcsillan a bögrén. Egy mosolyra, amit nem fojtok el.
Mert megértettem: az igazság néha megtör, de ugyanígy épít is.
Most már tudom, hogy Laci nem volt tökéletes. Hogy elcsúszott, talán megfáradt, és máshol keresett valamit, amit itthon is megkaphatott volna. De azt is tudom, hogy szeretett bennünket. Nem csak engem – a gyerekeket is. Nem volt könnyű kimondani, de megtettem: megbocsátottam.
Nem neki – hanem magamnak.
És most, ha a parkba megyek, nem a padon ülök le először. Hanem a hintához megyek. És meglököm Zalánt. A hangja csilingel, és a szél felkapja a nevetését.
És akkor valami furcsa dolog történik a szívemmel.
A maga csendes, új módján.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
