🚗 A szomszédaim szalaggal tekerték körbe az autómat, miután megkértem őket, hogy ne parkoljanak a helyemre. De én ezt nem hagytam annyiban…
Első rész: A baj kezdete
A nevem Kovács László, 52 éves vagyok. Több mint húsz éve élek ugyanabban a győri lakóparkban. A feleségem, Marika, nyolc éve ment el rákban – azóta egyedül maradtam. Egyetlen unokám, Bence, ösztöndíjjal tanul Budapesten, csak az ünnepekre látogat haza. Így hát az idő nagy részében magányosan telnek a napok, bár megszoktam a csendet.
Egészen addig, amíg a szomszéd házba be nem költözött egy középkorú férfi, Szabó János, a fiával, Dániellel. Már az első találkozáskor éreztem, hogy velük baj lesz. János magabiztosan, már-már pökhendien járt-kelt, és nem sokat törődött másokkal. A gond ott kezdődött, amikor rendszeresen az én kijelölt parkolóhelyemre állt.
Egyik délután odamentem hozzá, próbáltam kedvesen szólni:
– Szia, János, szeretném jelezni, hogy ez a hely az enyém. Táblával is ki van jelölve, mert bottal járok, nem tudok messzebbről bejönni.
Ő csak megvonta a vállát, és odavetette:
– Nem láttam ráírva a neved.
És egyszerűen besétált a házába.
Először legyintettem, azt hittem, egyszeri alkalom. De a következő nap megint ott állt. Aztán harmadnap is. Mindig kértem, mindig szóltam, mindig félvállról vette. A türelmem fogyott, végül egy este bekopogtam hozzájuk.
– János, nem viccelek. Ez a hely az enyém, és nem tudok messzebb gyalogolni a lábam miatt. Kérlek, állj el onnan.
János forgatta a szemét, de nagy nehezen arrébb állt. Én megnyugodtam: talán most már békén hagy.
Másnap reggel azonban olyan látvány fogadott, amitől felrobbant bennem a düh: az egész autómat ragasztószalaggal betekerték, lökhárítótól lökhárítóig!
– Ez most komoly?! – üvöltöttem az utcán. – Ki képes ilyet csinálni?!
De pontosan tudtam, ki: János és a nagyszájú fia, Dániel.
Második rész: A visszavágás terve
Mivel nem akartam elbukni ebben a harcban, először is lefotóztam mindent. Körbejártam az autót, és készítettem vagy húsz képet – biztosítékul. Aztán délelőtt órákig szaggattam le a szalagot, miközben majd szétvetett a düh.
Délután átmentem a pár házzal arrébb lakó jó barátaimhoz: Nagy Norbihoz és öccséhez, Krisztiánhoz. Ők két fiatal srác, akik a nagymamájukkal, Erzsi nénivel élnek, miután pár éve autóbalesetben elvesztették a szüleiket. Mindig tisztelettel bántak velem, gyakran segítettek bevásárlásban, fűnyírásban. Tudtam, hogy rájuk számíthatok.
– Norbi, nagy szükségem lenne rátok – mondtam komolyan.
A srác szeme felcsillant:
[ ]– Mi történt, Laci bácsi?
– A szomszéd… szalaggal betekerték a kocsimat, mert szóltam nekik, hogy ne álljanak a helyemre.
– Micsoda? – vágta rá dühösen Krisztián. – Ez felháborító!
Erzsi néni is azonnal közbeszólt:
– Ezek megőrültek! Ne hagyd annyiban, Laci.
Én pedig akkor és ott eldöntöttem: visszavágok.
Másnap bementem pár boltba. Vettem lebomló csillámpor-bombát, műanyag flamingókat, rikító szélcsengőket. Este találkoztunk a fiúkkal, és megterveztük az akciót.
– Fiúk, most megmutatjuk nekik, milyen, ha valaki visszakapja a saját orvosságát – mondtam cinkos mosollyal.
Éjfélkor kezdődött a hadművelet. A kertjükbe szórtunk maréknyi csillámport, ami mindenhová beette magát.
– Norbi, ne kíméld a virágágyást se! – súgtam.
– Meglesz, Laci bácsi! – felelte nevetve.
Aztán a kertet telepakoltuk rózsaszín műanyag flamingókkal. Az ajtó elé különösen sokat tettünk, hogy reggel azonnal ez fogadja őket.
Hirdetés– Ez zseniális! – vigyorgott Krisztián. – Úgy fognak nézni, mint akik ufót láttak.
Végül mindenhová olcsó, csilingelő szélcsengőket akasztottunk. Mire végeztünk, feltámadt a szél, és zörgő, éles koncert kísérte a kertet.
– Fiúk, ez mestermű – súgtam elégedetten. – Most jöhet a reggeli műsor.
Harmadik rész: Az igazság pillanata
Másnap hajnalban a függöny mögül lestem. Hét körül nagy csattanással nyílt az ajtó.
– Mi a franc ez?! – üvöltötte János.
– Apa, mi van? – rohant ki Dániel.
Ott álltak, döbbenten bámulták a szikrázó csillámot, a rikító flamingókat és a csilingelő szélcsengőket.
Én ekkor kiléptem a házamból, mintha semmit sem tudnék.
– Jó reggelt, János! Elég nagy rendetlenség nálatok… – jegyeztem meg ártatlan arccal.
– Ezt te csináltad?! – üvöltött rám.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Talán jobban kéne vigyáznod a szomszédaiddal.
Ekkor toppant be két rendőr. Őket én hívtam előző este.
– Szabó János úr? – kérdezte az egyik tiszt. – Panaszt kaptunk, hogy kijelölt parkolóhelyre állt, és rongálta a szomszéd autóját.
– Ez hazugság! – dadogott János, de a rendőr felemelt egy csomagot.
– Van fénykép, és kamera is rögzítette.
A fia is elsápadt. Végül mindkettőjüket beültették a kocsiba.
Norbi és Krisz este átjöttek, Erzsi néni is velük. Ünnepeltük a győzelmet.
– Laci, te vagy a legnagyobb király – mondta Norbi. – Ha bármi gond lesz még, számíthatsz ránk.
Pár hét múlva Bence is hazajött. Amikor elmeséltem neki a történetet, majdnem leesett a székről a nevetéstől.
– Papa, ez zseniális! Flamingókkal és csillámporral intézted el őket? Bárcsak itt lehettem volna!
Nevettünk mindannyian, és én éreztem: nemcsak a parkolóhelyemet nyertem vissza, hanem azt is, hogy vannak, akik mellettem állnak.
Mert végül ez a történet nem az autóról vagy a parkolóról szólt. Hanem arról, hogy ha baj ér, az ember mindig találhat társakat, akik segítenek kiállni az igazáért. És ettől lett igazán különleges ez az egész.
