Egy nap az életemből – Zoltán vallomása
A nevem Kovács Zoltán. Negyven éves vagyok, ápoló egy budapesti kórházban. Nem írom le, melyikben, mert igazából mindegy. A falak mindenütt ugyanazt a steril fehérséget árasztják, a neonok mindenütt ugyanúgy zúgnak, és a folyosókon mindenütt ugyanaz a nehéz levegő ül meg: félelem, remény, fájdalom és csend furcsa keveréke.
Ma egy olyan nap volt, amitől estére összeroppantam. Nem azért, mert fizikailag kimerültem – hanem mert a lelkem szakadt darabokra. Öt történet. Öt ember. Mindegyik valamit belém égetett, és most, hogy itt ülök a folyosón, érzem: ezt nem lehet csak úgy elfelejteni.
1. történet – „Ne engedje el a kezem”
Reggel hatkor léptem be az osztályra. A hármas kórteremben egy idős bácsi feküdt, Barta László. Nyolcvanhárom éves volt, gyenge, fáradt, de még mindig megvolt benne valami különös méltóság. Ahogy beléptem, rám emelte a szemét.
– Jó reggelt, László bácsi – köszöntem halkan.– Fiam… – suttogta. – Egyet kérek… ne engedje el a kezem. Félek, hogy akkor… pont egyedül leszek.
Leültem mellé, és a tenyerembe fogtam a remegő kezét. Hideg volt, papírvékony bőr fedte.– Itt vagyok. Nem hagyom magára – mondtam.
Mosolygott. Olyan apró, törékeny mosoly volt, mintha csak egy emlék villant volna át az arcán.– A feleségem mindig azt mondta: „Lacikám, ha nem tudsz beszélni, mosolyogj.” Most már nem nagyon tudok beszélni… – megállt, nehezen vett levegőt – de mosolyogni még tudok.
Ott ültem mellette, fogtam a kezét, amíg a légzése lassan, megnyugtató ritmusban elcsendesedett. Amikor végleg elhallgatott, még mindig a tenyeremben volt a keze. Ő elment, én pedig ott maradtam egyedül a csenddel.
2. történet – A kislány rajza
Délelőtt átmentem a gyermekosztályra. Ott feküdt egy tízéves kislány, Kiss Nóri. Hetedik napja bent volt magas lázzal. Az anyja, Tímea, a széken ült mellette, kimerülten, szinte összeroskadva.
– Zoltán úr, kérem, segítsen… – nézett rám. – Már alig bírom ébren tartani magam, de félek, ha kimegyek, ő nem veszi be a gyógyszert.
– Menjen, igyon egy kávét a büfében – mondtam neki. – Tíz perc pihenő is számít. Addig én itt maradok.
Aztán lehajoltam a kislányhoz.– Nóri, figyelj. Játszunk. Minden korty gyógyszer után kapsz egy pontot. Ha meglesz tíz, kapsz egy szuperhős-matricát.
Nóri halványan elmosolyodott.– És ha tíz pontom lesz, akkor tényleg szuperhős leszek?– Hát persze – feleltem. – A kórház legnagyobb szuperhőse.
És megtette. Egy korty, még egy korty… a végén tíz lett. Mikor Tímea visszajött, csak nézett rám nagy szemekkel.– Megcsinálta? – kérdezte.– Megbizony. – És ragasztottam egy csillagmatricát a takaró szélére.
Délután Nóri odahívott. Egy rajzot adott. Egy magas, szögletes alak volt rajta, zöld köpenyben, aláírva: „Zoli bácsi, a kórház hőse”. A papírt a zsebembe tettem. Azóta is ott van.
3. történet – „Tisztán szeretnék távozni”
Kora délután az onkológiára hívtak. Egy ötvenes férfi feküdt ott, Sárközi András. A betegsége már elvette tőle az erejét, de a szemeiben ott volt a régi életkedv halvány nyoma.
– Zoltán – szólt, amikor beléptem. – Lenne egy furcsa kérésem. Megmosná a hajam? Tudom, butaság, de szeretnék tisztán elmenni.
Meleg vizet hoztam, sampont, lavórt. Óvatosan mostam a haját, közben ő a plafont nézte.– Tudja, mindig rendet hagytam magam után – mondta. – Ha elmentem valahonnan, lesöpörtem a morzsát, elraktam a szemetet. Most… így szeretnék elmenni innen is. Tisztán.
– És sikerül is – feleltem halkan. – A lánya majd büszke lesz magára.
– Látja, ő tanult tőlem nyakkendőt kötni. Azt mondta, legközelebb már megy egyedül. Talán… talán emlékezni fog rám, amikor felköti.
HirdetésAmikor kész lettem, megszorította a kezem. Nem erősen, csak annyira, hogy érezzem: ez most egy búcsú volt.
4. történet – A sürgősségi öt perce
Délután három körül berontottak a sürgősségire. Egy tizenkilenc éves fiút hoztak, Farkas Mátyás volt a neve. Motorbaleset. Az apja, Imre, mögötte rohant.
– Könyörgöm, mentsék meg! – kiabálta, de nem engedték közelebb.
Az orvos utasításokat adott, mindenki dolgozott. Én a monitorra figyeltem: a szívhang lassult, aztán újra felpörgött, majd megint gyengült. Öt percig küzdöttünk. Nekem öt órának tűnt.
Végül a vonal kisimult. Csend lett.
Az apa a falhoz csapódott.– Nem voltam ott… – suttogta. – Mindig mondtam neki, hogy lassítson… hogy hívjon, ha késik… Most meg kinek mondjam?
Nem találtam szavakat. Csak mellé léptem, és a vállára tettem a kezem. Néha ennyi marad.
5. történet – Rétes és egy mondat
Késő délután az 5/2-es kórteremben Czinege Piroska néni ült. Egy dobozt szorongatott a kezében.
– Zolikám, hoztam magának rétest – mondta zavartan. – Almás. A szilvásat már elkapkodták.
– Piroska néni, ilyet nem szabad elfogadnom – feleltem mosolyogva.– Akkor tegyük úgy, hogy itt felejtem. Véletlenül.
Letette. A fahéj illata betöltötte a szobát. Aztán átnyújtott egy papírfecnit is.– Ráírtam, hogy „Köszönöm, hogy embernek néz.” Ez többet ér, mint bármi.
Elvettem. A zsebembe tettem. És amikor kimentem a szobából, úgy éreztem, ez a mondat jobban tart életben, mint bármilyen vitamin.
Este a folyosón
Most este van. A kórház elcsendesedett. A neonfény rideg, a falak visszhangozzák a lépteket. Leültem egy székre a folyosón, és elővettem a zsebemből a kincseket: Nóri rajzát, Piroska néni cetlijét, a törölköző sarkát, amit András hagyott rám. És közben a fejemben újra hallom: László bácsi utolsó mosolyát, Imre apának azt a kétségbeesett kérdését: „Most kinek mondjam?”
És akkor nem bírom tovább. A könnyeim lassan elindulnak. Nem harsányan, nem teátrálisan. Csak csöndben, ahogy egy férfi sír, amikor senki sem figyel.
Senki nem áll meg. Senki nem kérdezi: „Mi baj, Zoli?” De én tudom, hogy ez így van rendjén. Mert vannak könnyek, amiket nem kell magyarázni.
Én csak remélem, hogy egyszer valaki odajön majd, és ennyit mond:– Szia, Zoli. Hogy vagy?
És talán akkor kevésbé érzem magam magányosnak.
