73 éves vagyok. Özvegy. És a legtöbben azt hiszik, hogy ebben a korban egy nőnek a kötőtűivel kell ülnie a tévé előtt, vetélkedőt néznie, és várnia a véget. De nekem az élet más történetet adott. Egy olyan történetet, ami még most is könnyeket csal a szemembe, amikor elmesélem.
A nevem Bíró Julianna, de mindenki csak Juli néninek hív. Majdnem öt évtizede élek ugyanabban a kopott, vihartól megviselt házban egy Pest megyei kisváros szélén. Itt neveltem fel a két fiamat. Itt búcsúztam el a férjemtől, Bíró Józseftől, akit mindenki csak Jóska bácsinak ismert.
A temetés utáni csend úgy zuhant rám, mint egy tehervonat. Negyvennyolc év házasság után nincs ember, aki fel tudna készülni arra az űrre. Még a falióra ketyegése is túl hangosnak tűnt nélküle. Jóska volt az iránytűm, a biztos kéz, aki mindig megtöltötte a kávéfőzőt, aki tankolt helyettem, ha én elfelejtettem.
Egyik este a hálóban ültem, ölemben az egyik flanelingével. Még mindig éreztem rajta az arcszesz és a mentolos cigaretta illatát. Nem tudtam sírni. Csak bámultam a falra, arra a szögre, ahol egykor a kabátja lógott. A ház pedig olyan üresnek tűnt, mintha maga az élet is kiköltözött volna.
Az egyetlen zajt az állatok adták. Mindig magamhoz vettem kóbor macskákat, kutyákat, akiket senki sem akart. Az állatmenhelyen ismertek: „Juli néni megint hazavitt egy félholt ebet.” A fiaim viszont utálták ezt.
Emlékszem, amikor egyszer a menyem, Laura berontott a nappaliba:– Anya, itt bűz van! – csapta be az ablakot, miközben egy levendulás gyertyát gyújtott.– Ebből bolond macskás néni lesz! – mondta a fiam, Károly, és undorral nézett körbe.
Egyre ritkábban jöttek, végül teljesen elmaradtak. „Elfoglaltak vagyunk” – magyarázták. De a Facebookon láttam őket: tóparti házakban, borvacsorákon, mosolyogva. Az unokáim is elfelejtettek visszaírni, legfeljebb néha átjöttek sütire, de az is ritka volt.
A karácsony volt a legnehezebb. Nagy fazék teát készítettem, és az ablaknál ülve néztem, ahogy a hó lassan betemeti a lépcsőt. Ez a ház valaha tele volt kacagással – most csak a kályha pattogott.
Próbáltam. Csatlakoztam kertbarát körhöz. Segítettem a könyvtárban. Még banánkenyeret is sütöttem a tűzoltóknak. De semmi sem tudta betölteni azt a rést, amit Jóska hagyott maga után. A gyász nem tűnik el: ott ül a folyosón, és minden csendes pillanatban rád vigyorog.
És akkor, egy vasárnap reggel, a templomban, történt valami, ami megváltoztatta az életem.
A hátsó teremben segítettem a kottákat elrendezni, amikor két asszony suttogását hallottam a ruhafogasnál.– Van egy újszülött az otthonban – mondta az egyik. – Kislány. Down-szindrómás. Senki sem jön érte.– Ilyen gyereket senki nem akar – legyintett a másik. – Túl sok munka. Nem lesz belőle soha „normális” ember.
A szívembe martak a szavaik. Megfordultam.– Hol van? – kérdeztem.
Az asszonyok megdöbbentek.– Tessék?– Látni akarom a kislányt – ismételtem.
Aznap délután bementem a csecsemőotthonba. A szoba pici volt, egyszerre éreztem a cumi édeskés illatát és a fertőtlenítő szagát. És ott volt ő: aprócska, vékony baba, kifakult takaróba bugyolálva. Szorosan ökölbe zárta a kezét, és apró nyikkanásokat hallatott álmában.
Ahogy fölé hajoltam, felnyitotta a szemeit. Nagy, sötét, kíváncsi szemek. Úgy nézett rám, mintha tudta volna, ki vagyok. És bennem valami, amit halottnak hittem, hirtelen életre kelt.
– Elviszem őt – mondtam.
A szociális munkás szinte elejtette a tollát.– Asszonyom, az ön korában…– Elviszem. – Néztem rá, és nem volt visszaút.
Amikor karomban hazavittem a kislányt, olyan volt, mintha napfényt hoztam volna abba a házba, amely évek óta csak sötétben élt.
De nem mindenki látta így. A szomszédasszony, Caldwellné, a begóniái fölött suttogta:– Előbb az állatok, most meg egy fogyatékos baba? Ez az özvegy teljesen meghibbant.
Három nappal később Károly fiam berontott. Vörös volt az arca.– Megőrültél?! – ordította. – Anyu, hetvenhárom éves vagy! Nem tudsz babát nevelni! Meghalsz, mielőtt iskolás lesz!
A tűzhely mellett álltam, a babát a mellkasomhoz szorítva. Az apró keze a kardigánomba kapaszkodott.– Akkor minden lélegzetemmel szeretni fogom őt, amíg tudom – válaszoltam csendesen.
– Ezzel megalázod a családot! – vágta rá.
Ránéztem.– Ha így gondolod, akkor te már nem vagy a családom – mondtam, és rácsuktam az ajtót.
A kislányt Klárának neveztem el. Ez a név volt hímzéssel a bodyjára varrva, amikor az otthonban találtam. Egy hét sem telt el, és mosolygott rám. Az ujjaival az enyémet szorította, mintha mindig is rám várt volna.
Pontosan hét nappal később történt. Épp a kertben teregettem Klára pici ruháit, amikor először hallottam meg. A motorok mély, zúgó hangját. Nem egy, nem kettő – legalább tíz.
Kirohantam a tornácra, Klárát a karomban tartva. És akkor megláttam őket: tizenegy fekete autó állt sorban a poros utcán, előttem. Csillogó krómjuk vakított a délutáni napfényben.
A szomszédok függönyei azonnal megrezdültek. Caldwellné abbahagyta a locsolást, és szinte kiesett a papucsából.
Az autók ajtajai egyszerre nyíltak ki. Elegáns, fekete öltönyös férfiak szálltak ki, fegyelmezetten, mint valami filmben. Lassan lépkedtek fel a kerti úton.
Az egyik, egy magas, ősz hajú férfi lépett előre. Nyugodt, de komoly hangon szólt:– Ön Klára törvényes gyámja?
Megszorítottam a kislányt a csípőmön.– Igen – mondtam rekedten. – Miért?
Az idegen elővett egy bőrtáskát, és átnyújtott egy borítékot. Remegett a kezem, miközben kinyitottam. Bélyegzők, aláírások, ügyvédi pecsétek sorakoztak a lapokon.
– A gyermek nem csupán egy elhagyott újszülött – kezdte. – A szülei fiatal, sikeres vállalkozók voltak a fővárosban. Tragikus tűzesetben vesztették életüket, pár héttel a kislány születése után. Ő az egyetlen örökösük.
– Mit… mit jelent ez? – hebegtem.
Egy másik, szemüveges fiatal férfi előrelépett.– Asszonyom, Klára örökölt mindent. Lakásokat Budapesten, egy vidéki birtokot, számlákat, befektetéseket. Hatalmas vagyont. De mivel senki sem vállalta eddig a gyámságot, jogi limbo volt. Most, hogy ön az, minden az ön felügyelete alá került.
Leültem a verandára, nehogy elájuljak. Klára békésen szuszogott a karomban, miközben a szomszédok fél szemmel lesték az eseményt.
– Tehát… mindez az övé? – kérdeztem döbbenten.
– Igen, asszonyom – bólintott a szemüveges. – Az ön feladata lesz megőrizni és kezelni, amíg nagykorú nem lesz.
A férfiak bent folytatták a magyarázatot. Fotókat és terveket mutattak: egy kastélyról, márvány padlóval, óriási kerttel, medenceházzal.
– Azonnal beköltözhetnek – ajánlotta az egyik ügyvéd. – Felveszünk dadát, ápolót, szakácsot. Minden kényelmet megkaphatnak.
Egy pillanatra engedtem a képzeletemnek. Láttam magam előtt Klára szobáját aranyszegélyes ággyal, láttam, ahogy a személyzet futkos körülötte.
De aztán a kislány megmozdult, apró hangot adott, és jobban a mellkasomhoz bújt. Lehajoltam hozzá, és abban a pillanatban minden illúzió szertefoszlott. Ez nem szeretet volt. Ez a pénz próbálta betölteni az űrt.
– Nem – mondtam határozottan.
Az ügyvédek összenéztek.– Elnézést?
– Nem kastélyban fogom nevelni. Nem azért hoztam haza, hogy kirakatgyerek legyen. Azért hoztam, mert senki más nem akarta. – Felemeltem a fejem, és tisztábban, mint hónapok óta bármikor, kimondtam: – Adják el az egészet. A házat, az autókat, mindent.
– De asszonyom, gondolja át… – kezdte az egyik.
Hirdetés– Nem. Hallotta, amit mondtam. – A hangom olyan szilárd volt, hogy még magam is meglepődtem.
És úgy is lett.
Az örökségből két dolgot hoztam létre:
A házunk ugyanaz maradt, de most egy pajta állt mellette, tele kutyákkal, vak macskákkal és sánta tyúkokkal.
Sokan őrültnek neveztek. Egy asszony a boltban gúnyosan rám szólt:– Mindezt elpazarolta! A jövőjét tékozolja el annak a gyereknek.
Én viszont tudtam: soha nem voltam még ennyire élő.
Klára egy olyan házban nőtt fel, ahol állatok szaladgáltak, gyerekek kacagtak az alapítványi programokon, és ahol a szeretet volt a legnagyobb kincs.
Klára olyan házban nőtt fel, ahol a szeretet volt az alap. A falak ugyan kopottak voltak, de tele nevetéssel. A konyhában mindig sült valami, a kertben mindig ugattak a kutyák, és a nappaliban gyakran gyerekek játszottak, akik az alapítvány programjain vettek részt.
Klára kíváncsi volt, kreatív és makacs, mint egy igazi kis magyar menyecske.– Klára, ne! A macskáknak nincs szükségük csillámokra! – kiáltottam egyszer, amikor a kislányom rózsaszín csillámporral hintette be a fél nappalit. Ő csak vihogott, és futott tovább, ragyogva.
Az orvosok kezdetben figyelmeztettek:– Talán sosem fog folyékonyan beszélni, vagy önállóan boldogulni.De Klára mindenkit rácáfolt. Megtanult olvasni, számolni, és még akkor is makacsul küzdött, ha mások azt mondták, nem fog menni.
Hét évesen a könyvtárban bajba keveredett. Odament hozzám a könyvtáros, kipirult arccal.– Juli néni, Klára megcsókolt egy kisfiút a mesekönyvek között!Én nevetve csak annyit mondtam:– Akkor legalább tudjuk, hogy van szíve.
Tíz évesen az alapítvány egyik rendezvényén a színpadra állt. Reszketett a kezében a mikrofon, de tisztán kimondta:– A nagymamám azt mondja, bármit meg tudok csinálni. És én hiszek neki.
Aznap este annyit sírtam, hogy az önkénteseknek kellett levezetni a színpadról.
Az évek rohantak. Klára kamasszá vált. Magas, karcsú, sötét szemű lány lett, akinek mosolya képes volt bármilyen rossz napot szebbé tenni. A pajtában a macskák közt üldögélt, naplót vezetett az állatok szokásairól, és segített minden új jövevénynek.
24 éves korában már teljes munkaidőben dolgozott a menhelyen. Egyik délután pirospozsgás arccal lépett a konyhába.– Nagyi, van egy új önkéntes. Evan a neve.
Felpattintottam a szemöldököm.– Ezért fésülöd mostanában olyan gyakran a hajad? – kérdeztem huncut mosollyal.
Nevetve dobott felém egy párnát.Evan csendes fiú volt, ő maga is Down-szindrómás. Rajzolt, mindig hozott cukorkát a kutyáknak, és olyan türelemmel viselte Klára örökös forgószél-energiáját, hogy szinte ellensúlyozták egymást.
Lassan, de biztosan egymásba szerettek.
Egy este Evan megjelent nálam. Szépen felöltözött, inge betűrve, tenyere izzadt.– Juli néni – szólított meg bizonytalanul. – Szeretem őt. Gondoskodni akarok róla. Mindig. Megtehetem?
Átöleltem.– Igen, fiam. Ezerszer igen.
A menyegző a menhely kertjében volt. Klára egyszerű fehér ruhát viselt, margarétakoszorúval a hajában. Evan kék öltönyben és sportcipőben állt az oltárnál. A vendégek között ott futkároztak a macskák és a kutyák is, mintha ők is áldásukat adták volna.
Amikor Klára kimondta:– Te vagy az én emberem. Téged választalak.– az a mosoly az arcán fénybe borította az eget.
Én ott ültem az első sorban, ölemben egy kiscicával, és csak sírtam. Nem a fájdalomtól, hanem a büszkeségtől. Emlékeztem mindazokra, akik azt mondták, tönkreteszem a gyerek életét. Akik kinevettek, megszóltak. És most előttük állt egy fiatal nő, aki mindent megcáfolt.
Most, öreg koromra, a hátam recseg, a térdem tiltakozik. A fiaim még mindig nem hívnak. Károly Arizonába költözött, Laura tengerparti szelfiket posztol. De már nem érdekel.
Mert van Klárám. Van Evan. Van egy menhelyem, ahol sérült állatok találnak otthonra. Van egy alapítványom, amely gyerekeknek ad lehetőséget, hogy kihozzák magukból a legtöbbet. Leveleket kapok szülőktől, fotókat gyerekekről, akik megtanulnak beszélni, járni, énekelni.
És tudom, ki miatt kaptam mindezt: Klára miatt.
Ő adott nekem új életet, amikor már azt hittem, vége mindennek. Egy apró kéz, amely először az enyémbe kapaszkodott, minden kezdetét jelentette.
Amikor eljön az én időm, békében fogok menni. Nem azért, mert gazdag, híres vagy sikeres voltam, hanem mert a szeretetet választottam a félelem helyett.
És ha valaki most olvassa ezt, azt üzenem: ne félj. Fogadd be azt, akit más nem akar. Szeress akkor is, ha mindenki más hátat fordít. Mert néha a legkisebb, legkevésbé várt élet képes mindent megváltoztatni.
