1967-ben egy római filmstúdió udvarát olyan napsárga fény ölelte körül, amely csak Olaszországban tud ennyire mélyre hatolni az emberbe, és a díszletek között két fiatal nézett egymásra: a dél-apuliai föld illatát magával hozó, szenvedélyes tekintetű Al Bano és a hollywoodi álomvilág árnyékából előlépő, törékeny, mégis ragyogó Romina Power. A forgatókönyv szerint csak szerepet kaptak egymás mellett, az élet szerint azonban egymást kapták, és három évvel később már oltár előtt álltak. Olaszországban és Európában lassan fogalommá vált a nevük, nemcsak a zenében, hanem a romantika enciklopédiájában is. Ahogy a ’70-es évek lassú neonfényei átváltottak a ’80-as évek csillogó optimizmusába, egy egész generáció találta meg saját szívdobbanásának ritmusát Al Bano telt, szenvedéllyel átitatott tenorjában és Romina puha, melankolikus tisztaságában. A „Felicità”, a „Ci Sarà” és a „Sharazan” nem egyszerűen rádióslágerek lettek, hanem otthonokba költöző dallamok, esküvők elmaradhatatlan pillanatai, diszkók lassúzásai, amelyek egy pillanatra mindenkit elhitettek: a boldogság talán tényleg ott rejtőzik egy közösen elénekelt refrénben. A világ szemében ők voltak a boldogság olasz nagykövetei, négy gyermekükkel, mediterrán életörömmel és egy látszólag megbonthatatlan harmóniával.
1994 azonban könyörtelenül kettétörte ezt a fényben úszó mítoszt, amikor legidősebb lányuk, Ylenia Carrisi, a költői lelkű, világot járó fiatal nő New Orleansban nyomtalanul eltűnt. A Mississippi fölött lebegő pára akkor nemcsak egy éjszakát, hanem egy egész család biztonságérzetét nyelte el. Romina sosem fogadta el a tragédia véglegességét: visszatért Amerikába, kutatott, remélt, kapaszkodott minden bizonytalan jelbe, míg Al Bano Olaszországban próbálta megtartani az otthont, a földet, a rendet. A fájdalom külön hangon beszélt bennük, és lassan kettészakította azt, ami addig egység volt. 1999-ben a kapcsolatuk végleg széthullott; a bírósági viták, a külön utak és az új kapcsolatok mind azt mutatták, mennyire mély sebet ejtett rajtuk a veszteség. Mégis, valahol a felszín alatt tovább élt az a ritmus, amelyet együtt alkottak, és amelyet nem lehet teljesen elhallgattatni.
2013-ban aztán, tizenhat év hallgatás után Moszkvában újra egymás mellett álltak a reflektorfényben. Amikor a „Felicità” első akkordjai felcsendültek, valami megmozdult mindenkiben: a nézőkben, a zenészekben, és bennük is. A dal már nem a régi, könnyed örömet hordozta, hanem emléket, veszteséget, gyógyulni vágyást és hálát. A közönség könnyei azt mutatták, hogy néha nem az a csoda, ha egy szerelem örökké tart, hanem az, ha két ember képes megbocsátani és újra egymás hangjába kapaszkodni. A közös fellépések lassan helyreállították köztük a békét, és a világ újra látta a régi tekinteteket, a finom érintéseket, a félmosolyokat, mintha a múlt évei nem is szakították volna szét őket. 2023-ban aztán bejelentették: majdnem fél évszázad után újra összeházasodnak. Mintha az élet visszaadná nekik azt, amit a sors egyszer elvett, és ezzel végképp bizonyságot nyerne, hogy a szerelem formája ugyan változhat, de a közösen létrehozott dallam örök. És akik emlékeznek a ’80-as évekre, tudják: amikor a diszkófények alatt felcsendült a „Felicità”, mindenki kereste a párját egy lassú táncra, és egy percre elhitte, hogy a mediterrán napfény a saját szívét is átmelegíti. Ezért él tovább Al Bano és Romina története nemcsak a színpadokon, hanem emberek emlékezetének legérzékenyebb polcain is – mert a boldogság nem tárgy, hanem út, amelyet együtt járunk, és ha az út szét is válik, a közös dallam velünk marad, amíg csak élünk.
A ’80-as évek öröksége – amikor a Felicità szólt a diszkókban
Aki átélte azt az időszakot, sosem felejti:
HirdetésA színes reflektorok lassan pásztázták a táncparkettet.A magnókban csillogó kazetták tekercsei forogtak.És amikor megszólalt a „Felicità”, minden fiú és lány kereste a párját, hogy az a bizonyos lassúzás végre megtörténjen.
Ez volt az a dal, amely összekötötte a bátortalan kamaszokat, az első csókokat, a reményt, hogy valahol létezik az a mediterrán napfény, ami a lelkeket is felmelegíti.
Al Bano és Romina zenéje tehát nem csak a színpadokon élt – emberek emlékezetének legérzékenyebb polcain.
