👶 Amikor a kétéves Emma először „beszélgetni” kezdett a család macskájával, senki sem hitt a szemének!

Mintha csak meghallotta volna, a macska leugrott az ablakpárkányról, és Emma mellé telepedett. Dorombolt, lassan és mélyen, mint egy kályha, amelyik emlékszik minden télre. Emma előre nyújtotta a kezét:
– Bú.
– Brrr. – jött a megbízható válasz.

Az anya gyertyát gyújtott; a láng megrebbent, és hosszú árnyékokat húzott a falra. A vacsoraidő még odébb volt, de az este már bejelentkezett.
– Tudod mit? – mondta az apa. – Tartsunk sötétmesét.
– Az micsoda? – kérdezte az anya.
– Olyan mese, amit csukott szemmel is látunk.

Leültek a szőnyegre, Emma középen, Morzsa a közelben, mint komoly testőr. Az apa lassan, mély hangon kezdte:
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki értette a csillagok suttogását, és egy macska, aki értette az emberek sóhaját. Ők ketten barátok voltak, de a városra rászakadt a nagy árnyék, és minden fény elbújt.
– Mint most? – kérdezte az anya.
– Mint most – bólintott az apa. – De a csillagok nem tűntek el, csak kicsit közelebb jöttek, hogy jobban lehessen hallani.

Emma figyelt, szeme csillogott a gyertyalángban.
– A kislány – folytatta az apa – megkérdezte a macskát: „Hogy találjuk meg a fényt?”
Emma halkan, komolyan ismételte:
– Tá-juk fééé?
Morzsa úr válaszolt:
– Nyáv.

– És mit mondott? – suttogta az anya, mint aki maga is hinni szeretne valamiben.
– Azt – mondta az apa –, hogy „a fény ott van, ahol együtt vagyunk”. Mert a fény nem mindig látszik. Néha csak hallatszik. Például úgy, hogy dorombolás. Vagy úgy, hogy nevetés. Vagy úgy, hogy valaki megfogja a kezed.

Emma ekkor – mintha próbára tenné a mesét – előrenyúlt, és megfogta Morzsa úr mancsát. A macska nem húzódott el; sőt, a dorombolás hangosabb lett, mintha egy láthatatlan hangszer húrjai kezdenének el rezegni.

– Hallod? – kérdezte az apa. – Ez a fény hangja.
– És ha a kislány beszélni akar a csillagokkal? – kérdezte az anya.
– Először gagyog – felelte az apa –, aztán a csillagok lefordítják. Ők nagyon régóta fordítanak mindent: madárdalt, szélzugást, macskanyelvet. A csillagok szakmája a megértés.

Emma elmosolyodott. A gyertya fénye körbeölelte a szobát – a falon árnyékból készült bábjáték kezdődött, ahogy Morzsa farka lassan jobbra-balra lengett.
– Látod, Emmus? – mondta az anya. – A csillagok itt ülnek a falon.
– Csí! – közölte Emma, és megint tapsolt egyet.
– Csillag – tolmácsolta az apa. – Már majdnem kimondtad.

A ház még egy óráig volt sötétben. Ezalatt Emma és Morzsa négyszer „tárgyaltak”: egyszer a csillagokról, egyszer a tejről, egyszer egy elképzelt kutyáról, aki szerintük túl hangosan szuszog, és egyszer arról, hogy holnap a játszótéren a homokvár teteje kaphat-e zászlót. Minden kör végén a macska dorombolása lett a pecsét, Emma nevetése pedig az aláírás.

Amikor visszajött az áram, a fény egyszerre lobbant fel. A fényfüzér apró gömbjei megint világítani kezdtek.
– A csillagok hazamentek – jegyezte meg az anya.
– Vagy csak ők kapcsolták fel a lámpát – mosolygott az apa. – Szakmai ártalom.

Morzsa úr felállt, nyújtózott, és úgy nézett körül, mint aki ellenőrizte: minden rendben van-e a birodalmában. Emma a mellkasára húzta a térdét, és hosszan figyelte a macskát. Az apró szája megmozdult, mint aki kóstolgat valamit, ami eddig csak a szívében volt.
– Mo… – kezdte.
Az anya és az apa egyszerre kapták fel a fejüket.
– Mit mondtál, kicsim?
Emma újra próbálta, nagyon komolyan, a világ legfontosabb feladataként:
– Mo… zsa.
A macska úgy nézett rá, mint egy tanár, akit meglepett egy zseniális felelet.
– Miau – mondta egyszerűen, minden pátosz nélkül, mégis valami ünnepélyes csönd közepébe.

– Kimondta. – az anya szeme megtelt könnyel. – Kimondta a nevét.
– Ez hivatalos keresztelő volt – bólintott az apa. – Holnapig koccintanunk kéne, de most azonnal is megteszi a kakaó.

Emma boldogan tapsolt. A világ hirtelen kereknek tűnt: a fény visszajött, a csillagok fordítottak, és a macska név szerint is a barát lett.

III. rész – A nagy közgyűlés

A következő hetekben a házban szokássá vált az esti „közgyűlés”. A nap végén mindenki leült a szőnyegre, a fényfüzért bekapcsolták, és Morzsa a kanapé elé állt, mint elnöklő. Emma rituálészerűen megérintette a macska bundáját, aztán beszélni kezdett, immár naponta új szó-szilánkokkal.

– Mózsa… tej. – jelentette ki egyik este.
– Szavazásra bocsátom – mondta az apa. – Ki támogatja a tejet?
– Miau – nyilatkozott Morzsa.
– Én is – tette fel a kezét az anya. – De csak akkor, ha előtte fogat mosunk.
– Ez így alkotmányosabb – jegyezte meg az apa. – A tejhez ragaszkodunk, de a fogzománc sem ellenség.

Emma az eljárást kissé lazán értelmezte: előbb a tej, aztán a fogmosás, majd megint a tej. Morzsa úr ebben is középutat javasolt: dorombolással rögzítette, hogy a két pohár tej közé be kell iktatni legalább egy pohár vizet. A közgyűlés ezt nagy többséggel elfogadta.

Egy szombaton vendégek jöttek: a szomszéd néni, Ilonka, és az unokája, Zsombor. Zsombor két évvel volt nagyobb Emmánál, és már folyékonyan beszélt – értsd: olyan sebességgel, mint a víz, amikor elszökik a csapból.
– Ez a macska ért magyarul? – kérdezte, miután leült és körbenézett.
– Inkább emberül ért – felelte az apa. – Magyarul csak akkor, ha feltétlenül szükséges.
– Szia, cica! – hajolt közelebb Zsombor. – Hogy hívnak?
Emma, mint megbízott szóvivő, előre lépett:
– Mózsa.
– Morzsa – pontosította kedvesen az anya. – De a kiejtés fejlődés alatt.
– Én is tudok cicanyelven! – közölte Zsombor, és adott egy teljesen logikátlan, de annál lelkesebb „miauuuuu”-t.
Morzsa csak annyit mondott:
– Prr.
– Ezt éppen most fenntartással vette tudomásul – tolmácsolta az apa. – De elismeri a próbálkozást.

A vendégek hoztak egy kis autót Emmának, ami világítani tudott, és zenélt, ha megnyomták a tetején a gombot. A macska előbb gyanakodott, majd közölte, hogy a hangmodul túl „koncert jellegű”.
– Mrrrá! – jelezte határozottan.
– Rendben, Morzsa úr – bólintott az apa. – A hangos módot esti gyűlés idején kikapcsoljuk.
– Ez a macska főnök – súgta Zsombor Ilonkának.
– Igen – mosolygott a néni. – De jó főnök. Ritka az ilyen.

A közgyűlésen aznap külön napirendi pont lett a játszótér. Emma szenvedélyes beszédet tartott, igaz, főként magánhangzókból és elnyújtott „bá”-kból.
– Bááá-bá-bá! – hadonászott, majd a kezével homokvár formát mutatott.
– Értem – mondta az apa. – A homokvár teteje ismét zászlót igényel.
– És őrséget – tette hozzá az anya, Morzsára nézve.
Morzsa felállt, és a farok-szavazással támogatta a javaslatot: egyszerű, de hatékony jobbra-balra.

A játszótéren aztán Emma és Zsombor összefogtak. Zsombor hozta a technikai tudást („oda kell cövekelni a lapátot, az lesz az árbóc”), Emma pedig a kreatív irányítást („bá–bá–ba!”, vagyis „több homok, nagyobb álom”). Morzsa őrszolgálatot teljesített a pad alatt: távol tartotta a túl kíváncsi galambokat és a még kíváncsibb szomszéd kutyát, akit a környék csak „Szimat századosként” emlegetett.

– Mrrrr. – figyelmeztette Morzsa a kutyát.
– Vau-vau – felelte a kutya, baráti, de feszült tónusban.
– Kéremszépen – lépett közéjük Ilonka néni –, itt a gyerekek építkeznek. A biztonsági távolság minimum két méter és egy kifli.
Szimat százados belátta az érveket, a két métert megtartotta, a kiflit pedig kultúráltan elfogyasztotta.

Este, amikor hazaértek, Emma aznap először mondta ki:
– Zászó.
– Zászló – mosolygott az anya. – De közel volt.
– Mrrr – dorombolta Morzsa, mint aki pecsétet nyom a fejlődésnapló sarkára.

A nyár lassan őszbe hajlott. Emma szavai egyre erősebben kapaszkodtak a világba: „tej”, „csillag”, „labda”, „Morzsa”. A macska pedig minden új szónál ott ült mellette, mint egy jó tanító, aki nem siet, mert tudja, hogy az igazi tudás a türelemből születik.

Egy este az apa különleges bejelentést tett:
– Holnap nagymama jön.
– Hoppá – mondta az anya. – Az azt jelenti, hogy Emma holnap háromszor annyi puszit kap, mint általában.
– És kétszer annyi almáspitét – tette hozzá az apa. – Tudományos tény.

Másnap nagymama megérkezett, és valóban, a puszieső azonnal megkezdődött. Emma büszkén mutatta a rajzait, amelyeken már nemcsak kósza vonalak voltak, hanem kerekded, ismerős alak: hosszú bajuszvonalakkal.
– Ez ki? – kérdezte nagymama.
– Mózsa. – felelte Emma, ezúttal olyan tisztán, hogy a szó belecsilingelt a nappali levegőjébe.
– Hát persze, hogy ő – mosolygott nagymama. – A nagy tanácsos.

A nap végén a közgyűlés új napirendi pontot kapott. Az apa kihúzta magát.
– Tisztelt Elnök úr, tisztelt Közgyűlés! Indítványozom, hogy a ház csendes óráiban a fényfüzér hivatalos neve „Csillagfolyosó” legyen, és hogy a homokvár tetején lobogó zászló mintája a macska mancsa legyen, egyszerűsített, gyermekbarát grafikával.
– Miau – helyeselt Morzsa.
– Támogatom – mondta az anya. – Sőt, javaslom, hogy a Csillagfolyosón át minden este sétáljunk egyet, mielőtt Emma lefekszik.
– Zá–szló! – kiáltotta Emma.
– Egyhangúlag elfogadva – zárta le ünnepélyesen az apa.

Amikor a szertartás véget ért, Emma Morzsa mellé feküdt a szőnyegen. Egy ideig csak nézték egymást, aztán a kislány suttogni próbált:
– Köszi.
A szó még csak fél volt, mint egy kis palánta, de már benne volt az erdő ígérete. Morzsa halkan dorombolt rá – a macskafordítás egyszerű: „Én is”.

Aznap éjjel Emma álmot látott. A csillagok valóban fordítók voltak, apró szemüveggel az orrukon, és sürögtek-forogtak az ég tetején, mint egy kávéval túlpörgetett szerkesztőség. A vezércsillag – aki gyanúsan hasonlított Morzsára – belenézett egy ragyogó könyvbe, és azt mondta:
– A szeretet nyelve egyszerű. Először úgy szól, hogy „gá”, aztán úgy, hogy „miau”, végül úgy, hogy „köszönöm”. Mind ugyanaz, csak más betűkkel.

Reggel a fényfüzér csöndesen pislákolt, mintha még ő is az álomból tért volna vissza. Emma kibújt az ágyból, pizsamanadrágja a bokáján zizegett. Morzsa már a küszöbnél várta.
– Jóóó… – próbálkozott a kislány, aztán magától értetődő könnyedséggel fejezte be: – …reggelt.
Az anya a konyhából figyelt, szeme sarka megremegett a mosolytól. Az apa a kávéját kavarta, és úgy tett, mintha az eddigi legnagyobb díjat nyerte volna el a világegyetem suttogó zsűrijétől.

– Na, Elnök úr – mondta az apa Morzsának –, úgy tűnik, a projekt „Beszéd” sikeresen beérett.
– Mrrr – helyeselt a macska.
– Szerintem ma ünneplünk – jelentette be az anya. – Palacsintával.
– Palan… csinta – kóstolgatta Emma, és nevetett.
– Ez már palacsinta – bólintott az apa. – A különbség jogilag elhanyagolható.

És ahogy ültek a reggeli fényben, a kis család rájött, hogy az élet legszebb bevezetője nem egy hangzatos beszéd, hanem egy halk dorombolás és egy félénk szó, amelyik napról napra bátrabban indul útnak. A fényfüzér pöttyös csillagai pedig – akár bekapcsolták, akár nem – mostantól minden este emlékeztették őket: a megértés nem mindig hangos, de mindig jelen van.

Mert van egy nyelv, amit mind értünk, akár tudjuk, akár nem. Ezen a nyelven beszél a szív, mikor egy kislány a szőnyegen ül, és egy macska az orrához érinti az orrát. Ezen a nyelven hangzik el az első „Morzsa”, az első „jó reggelt”, és az első „köszönöm”.

És ezen a nyelven zárult aznap este is a közgyűlés, amikor Emma – a ház legfiatalabb képviselője – a világ legszabálytalanabb, mégis tökéletes mosolyával kihirdette:
– Szeretem.

Morzsa úr pedig, a birodalom csöndes őre, megadta a végső, jogerős választ:
– Mrrrr.

A jegyzőkönyv ezzel lezárult, az univerzum elégedetten bólintott, és a fényfüzér csillagai még egy kicsit erősebben ragyogtak azon az estén, mintha ők is tudták volna, hogy a legnagyobb dolgok mindig ilyen halkan történnek.