Csongrádi Kata élete olyan volt, mintha sok különböző történet akart volna egyszerre megszületni benne, s végül mindegyik valahogy helyet talált. Amikor a világra jött, Csongrádi Máriának keresztelték, csakhogy ezt a nevet már jól ismerte a szakma: édesanyját ugyanígy hívták, rendezőként és színészként. Hogy a két világ ne keveredjen össze, az első nyilvános balettvizsgája után átíratták a keresztnevét Katalinra. A kislány még nem sejtette, milyen sokszor kell majd újraértelmeznie önmagát; akkor csak táncolni akart, és a reflektorok meleg fényében látni a világot.
Fiatal nőként hamar megismerte a színház csodáit és veszélyeit is. Olyan tehetséget hordozott, amelyre a nagyok is felfigyeltek. Így történt, hogy egy idő után már nem csupán a színpad néma tekintetét, hanem egy férfi rajongó, szeretettel telt figyelmét is magán érezte. Ez a férfi pedig nem volt más, mint Latinovits Zoltán. A színészkirály. Egy ember, aki költeményként élt, és tragédiaként lélegzett. Olyan szerelem szövődött köztük, amelyet kívülről nézve sorsszerűnek láttak: természetes volt, hogy eljegyzik egymást, természetes volt, hogy esküvő lesz. De a szerelem néha túl nagyra nő, túl hangosra, túl fájdalmasra. Kata egyre tisztábban látta, hogy Latinovits és Ruttkai Éva között olyan kapocs van, amelyet nem lehet elvágni. Nem szégyenből, nem félelemből, hanem tiszteletből bontotta fel az eljegyzést. Tudta, hogy a férfi szíve soha nem lehet teljesen az övé. És az élet azt is megmutatta később, milyen nehéz, örvénylő lélek lakott Latinovitsban. Kata távozása nem menekülés volt, hanem önvédelem.
Az élet mindig ad egy új irányt, amikor valami bezárul. Katáé egy diszkóhajó fedélzetén kanyarodott tovább. Kollégái heccelték: „Nem iszol, nem dohányzol, nem beszélsz csúnyán… mégis hogyan fogsz illeszkedni ebbe a társaságba?” A tréfát Kata a maga csendes makacsságával fogta fel, vett is egy doboz cigarettát – élete elsőt és utolsót. Amikor a fedélzeten rá akart gyújtani, egy férfi lépett mellé. Felé nyújtotta az öngyújtót, mire Kata megjegyezte, milyen szép is az a kis tárgy. „Tessék, a magáé” – mondta a férfi. így ismerkedett meg S. Nagy Istvánnal, akit akkor is, később is, mindenki csak S-nek hívott. Ezzel a mozdulattal, ezzel a könnyed gesztussal indult el életük közös története.
S. Nagy István már ekkor legendának számított. Több mint ezer dalszöveg írója volt, olyan előadókkal dolgozott, akik a magyar könnyűzene oszlopai: Zalatnay Sarolta, Szécsi Pál, Máté Péter, Koncz Zsuzsa, Cserháti Zsuzsa, Kovács Kati, Mary Zsuzsi, Aradszky László és még sokan mások. Olyan slágerek kerültek ki a keze alól, amelyek egy ország életét kísérték végig. A „Millió rózsaszál” ma is ott van minden generáció fülében. István szavai egyszerűek voltak, mégis mélyek – mintha pontosan tudta volna, merre rezdül a szív.
HirdetésKata és István kapcsolata nem robbant be látványosan. Inkább lassan, biztos léptekkel épült fel, csendes harmóniában. Házasságot kötöttek, aztán éltek, dolgoztak, támogatták egymást. Az otthonuk egyszerre volt műhely és menedék: papírok, félkész dalszövegek, jegyzetek mindenütt, és közben Kata színpadi ruhái, a próbák emlékei, a lemezek, a történetek. Két alkotó ember, akiknek nem volt szükségük dramatikus jelenetekre: az ő szerelmük a halk gesztusokból épült.
Később, amikor már több mint három évtizede voltak együtt, István egészsége megrendült. A kórház csendje között, ahol a fények túl erősek, a folyosók túl hosszúak, ő mégis mosolyogni tudott. A harminckettedik házassági évfordulójuk előtt egy nappal újra megkérte Kata kezét. Tréfás hangon tette, ahogyan mindig: „Adok egy kis gondolkodási időt, hogy alaposan megfontolhassa a válaszát.” Kata nevetett, ahogy máskor is, és igent mondott. Újra. Ott, a betegség árnyékában kötöttek második házasságot. Nem volt díszlet, nem volt zenekar, csak két ember, akik ugyanarra a történetre mondták: még egyszer, együtt.
Az élet azonban nem volt kegyes. István 2015-ben elment, és vele együtt egy egész korszak zárult le. Kata magára maradt, de nem maradt egyedül: a dalok ott voltak mellette. Őrizte az emlékét, fellépett, mesélt róla, vigyázta az életművet, amelyet a férje a nemzetnek adott.
És közben ő maga is hordozta a saját csendes küzdelmeit. Kevesen tudják róla, hogy fél vesével él. Ahogyan ő mondja: kettő helyett egy veséje van – de ez az egy is elég ahhoz, hogy minden nap újra és újra megmutassa a világnak azt a derűt, azt a méltóságot, amellyel a nehézségeken át képes volt megmaradni.
Ma, amikor a „Millió rózsaszál” felcsendül nála vagy bárhol az országban, Kata tudja, hogy István nincs messze. A dalokban ott él a hangja, a jelenléte, a kézmozdulata, amely egykor egy öngyújtót nyújtott át egy fiatal nőnek a hajó fedélzetén. Két élet találkozása, amelyből egy közös sors született. És ez a sors mindaddig él, amíg valaki dúdolni kezdi a régi sorokat, és amíg azok a rózsák újra és újra kinyílnak egy dal szirmain.
