Amikor 1949 novemberének végén, Kiskőrösön világra jött a kislány, akit akkor még Schwartz Ágnesnek hívtak, senki sem sejtette, hogy egyszer egy egész ország fog róla úgy beszélni, mint egy meggyilkolt színésznőről. Egy csecsemőben még csak a lehetőség van benne: a mosoly, a tehetség, a szerelem, az összes el nem követett hiba, az összes el nem kiáltott fájdalom. A neve is változott később, mint az élete: Schwartz Ágnesből Sólyom Ágnes lett, majd a közönségnek Soproni Ági – mintha maga is próbálná újraírni a sorsát, hogy egyszer végre jó irányt vegyen.
Gyerekkora azonban nem a védettségről szólt. Pár hónapos volt, amikor Kiskunhalasra került, aztán édesanyja – ki tudja, kétségbeesésből, tehetetlenségből, önzésből vagy félelemből – intézetbe adta Kecskemétre. Hat évre. Egy gyerek, aki hat évig intézetben nő fel, nagyon hamar megtanulja, hogy a világ nem feltétlenül barátságos hely. Megtanulja, hogy az emberek elmennek, hogy az ígéretek néha üresek, és hogy a legbiztosabb kapaszkodó néha csak az, amit saját magában talál meg. Ági Kecskeméten nevelkedett, ott járt iskolába, ott érettségizett a Katona József Gimnáziumban. A színpad iránti vágy lassan formálódott benne: talán a színjátszókörben, talán egy iskolai ünnepségen, talán akkor, amikor először kapott érte valódi, őszinte tapsot. A tapsban ugyanis van valami, ami egy intézetben nevelkedett gyereknek különösen sokat jelent: azt üzeni, hogy „észrevettek”.
Aztán jött Budapest, a Színház- és Filmművészeti Főiskola, a bizonyítás vágya, a „megmutatom, hogy vagyok valaki” kemény, csikorgó elszántsága. 1975-ben diplomát szerzett, és nem csak papírt vett át: mintha egy második születés lett volna. Már nem a kisebb-nagyobb városok nevelt lánya volt, hanem színésznő. A kecskeméti Katona József Színház, a Várszínház–Népszínház, aztán a Nemzeti Színház – színpadok, fények, szerepek. Nézők, akik számára ő már nem volt Schwartz vagy Sólyom, hanem Soproni Ági: egy arc, amit megszeretsz, egy hang, amit felismer a füled, egy jelenlét, ami megtölti a teret.
Kevesen látták mögötte a magánélet sebeit. A házasságok, a szakítások, a próbák utáni magányos esték. És ott volt a fia, András. A fiú, akihez minden remény, minden félelem, minden ki nem mondott mondat odatapadt. Egy anya soha nem színésznő a saját gyereke előtt, csak anya: kifáradt, néha türelmetlen, néha szigorú, néha túl engedékeny. Az évek során kettejük kapcsolata egyre bonyolultabbá vált. A kívülálló szemében talán csak annyi látszott, hogy „nehezebb természetű” fiú, „sokat veszekszenek”, „András nem találja a helyét”. Belül viszont ott forrongtak a csalódások, a kimondatlan sérelmek, a kölcsönös félreértések.
A kilencvenes évek elejére Ági szabadfoglalkozású művész lett. Ez kívülről talán szabadabbnak tűnt, belülről azonban bizonytalanabbnak: hol van munka, hol nincs; hol van pénz, hol kevesebb. A rendszerváltás utáni bizonytalanság, a változó színházi világ, a lakások, szerepek, emberi kapcsolatok cserélődése. Egy dolog mégis stabilnak tűnt: a budai ház. Az Üdülő utcai villa, amely, mint egy keményre száradt kagylóhéj, körbeölelte az életét: benne fényképek, forgatókönyvek, régi jelmezek, kis cetlik, üzenetek, levelek. Mindaz, amit egy élet során összegyűjt az ember.
András számára ez a ház nemcsak gyerekkori emlékeket jelentett, hanem lehetőséget is. Valahol a fejében megfogant egy másik élet képe: Amerika, az apjánál, újrakezdés. Pénz kellett hozzá, sok pénz. És egy ponton, valahol egy füstös kocsma sarkában vagy egy sötét szoba magányában, ez a fantázia beteg irányt vett: ha az anya nincs, a ház az övé lehet. A jogtól, a „majd öröklök egyszer” szabályától egyetlen lépés választotta el: a halál.
Az ember szeretné azt hinni, hogy egy ilyen gondolat azonnal elhal az agyban, mint egy rossz álom. De András fejében nem halt el. Beszélni kezdett róla. Először csak féltréfás megjegyzésekben, aztán egyre konkrétabban. Pénzt ígért annak, aki „megoldja” a problémát. Előbb elutasították. A legtöbb emberben mégiscsak van egy határ, amit nem lép át. Aztán talált valakit, aki bizonytalan volt, kiszolgáltatott, pénzszűkében, és elég gyenge ahhoz, hogy a határt elmosódottabbnak lássa: Lázár Zsolt.
A gyilkosság napján, 2000. március 9-én Budapest olyan volt, mint máskor. Emberek munkába siettek, villamosok csikorogtak, buszok álltak meg és indultak tovább, valahol egy rendező próbát tartott, valahol egy színész szöveget tanult. Az Üdülő utcai ház felett is csak úgy kúszott el a márciusi ég, mintha semmi különös nem történne. Odabent azonban valami végzetes készült. András tudta, mi fog történni. Nem ő emelte majd a kezét, nem ő tartja a kábelt – így próbálta mentesíteni magát –, de minden perce, minden szava, minden döntése odáig vezetett.
Az ajtó becsukódott mögöttük. Soproni Ági talán még azt hitte, egy átlagos nap. Talán fáradt volt, talán dühös valami miatt, talán reménykedett egy jobb holnapban. Az ilyen napoknak nincs különös előszelük, utólag próbáljuk belelátni a jeleket, de többnyire nincsenek. Lázár Zsolt kesztyűt húzott, a kezében a háromeres kábel. Amikor először belépett a hálószoba sötétebb csendjébe, elönthette a rettegés. Ott feküdt előtte egy alvó vagy pihenő asszony, akit soha életében nem bántott korábban. A gyilkosság nem egyszerű mozdulat, hanem egy pont, amely után minden megváltozik. Zsolt visszafordult. A félelem még erősebb volt, mint a pénz ígérete.
HirdetésAndrás azonban nem hagyta. A döntés, amit ő maga már meghozott, nem tűrt tétovázást. Visszakísérte. Aztán – ahogy a vallomásokból tudjuk – ő maga másik szobába ment, zenét hallgatni. Ez a részlet mar bele olyan sok ember szívébe: egy fiú, aki miközben anyját épp megölik néhány méterrel arrébb, zenét kapcsol, mintha próbálná elnyomni a valóság hangját. A kábel feszülése, az utolsó levegőért kapáló tüdő, az összes kimondatlan „miért” ebben a néhány percben sűrűsödött össze. Amikor vége lett, egy élet ért véget. Egy nőé, aki gyerekként intézetben nőtt fel, aki szerepeket játszott végig, aki tapsot kapott, aki szeretett és szeretett volna szerettetni. Egy anyaé.
A gyilkosság után jött a következő, hidegebb fejezet: a holttest feldarabolása. A fürdőszoba, amelyben valaha meleg víz gőze szállt fel, beszappanozott karok és arcok fölött, most hideg, csupasz csempékkel nézte végig, ahogy két férfi a lehető legembertelenebb döntést hozza: mintha a tettek brutalitása távolítani tudná őket attól, amit elkövettek. Minden mozdulat, minden zaj, minden csorgás a végső tiszteletlenség az élet felé. A testrészek zsákokba kerültek, autóba pakolták őket, és útnak indultak kifelé a városból, mintha egy rossz film forgatókönyvét követnék.
Solymár környéki erdők, eldugott helyek: ásott gödrök, fagyott föld, botladozó lépések. A sötétben az ember hajlamos azt hinni, amit nem lát, az nincs is. De a föld mindent megjegyez. Az elásott testrészek nem tűnnek el a világból, csak várnak arra, hogy valaki megtalálja őket, mint ahogy az igazság is vár: elásni lehet egy időre, de elfeledni végleg nem.
Másnap András eljátszotta a kétségbeesett fiút. Bejelentette anyja eltűnését a rendőrségen. A hangjában talán valódi remegés is volt, de nem a félelemtől, hogy baja esett az anyjának – hanem a rettegéstől, hogy kiderül, ő maga áll a történtek mögött. Napok, hetek teltek el. Soproni Ágit először eltűnt személyként kezelték. Plakátok, kérdések, „nem látta valaki?”, „nem tudnak róla valamit?” A közönség számára csak annyi látszott: a színésznő nyomtalanul eltűnt. A háttérben azonban a rendőrség már gyűjtötte a jeleket.
Az egyik legfurcsább jel egészen prózai volt: András nagyon hamar érdeklődni kezdett az Üdülő utcai ház eladása felől. Az ember persze eladhatja az ingatlant, ha elköltözni készül, de anyja eltűnése után néhány héttel túl gyorsnak tűnt az igyekezet. A nyomozók szeme előtt lassan kirajzolódott egy minta. A fiú vallomásaiban apró ellentmondások jelentek meg: mikor látta utoljára az anyját, merre indult, mit mondott. Nem nagy hazugságok, csak apró csúszások, amelyek mégis elárulnak valamit: hogy akinek nincs tiszta emléke, annak van mit rejtegetnie.
Ahogy a nyomozás haladt, úgy szűkült a kör. Tanúk beszéltek arról, hogy András pénzt ígért valakinek az anyja „eltüntetéséért”. Lázár Zsolt neve egyre többször került elő. A rendőrségnek nemcsak logikája, de türelme is volt: lassan, kitartóan bontották vissza a hazugságok rétegeit, míg végül előtűnt a nyers tény: anya-gyilkosság történt. De még ennél is nehezebb volt kimondani azt, amit annyira szeretnénk, ha a világban soha nem történne meg: hogy valaki a saját anyja halálát rendeli meg.
A bíróságon már másfajta fény világított rájuk. Ott, a fa padok között, a bíró szavainak súlya alatt az emberek történetekre válnak: vádlottakra, tanúkra, áldozatokra. Petróczi András a vádlottak padján nem az a kisfiú volt már, aki valaha Kiskőrösön játszott vagy Budán iskolába járt, hanem egy férfi, aki életfogytig tartó börtönbüntetés árnyékában hallgatta a róla szóló mondatokat. A szakértők beszéltek, a tanúk emlékeket idéztek fel, a bíró kérdezett. A történetben, amelyet addig ők maguk próbáltak irányítani, már más vette át a szót: a tények.
A per egyik furcsa pillanata volt, amikor András rosszul lett az ítélethirdetés előtt. Összeesett, mentőt hívtak, elszállították. Sokan úgy érezték, a test reagált arra a teherre, amit a lélek addig próbált eltagadni. Néhány nap múlva azonban folytatódott minden: visszatért a tárgyalóterembe, és meghallgatta az ítéletet. Életfogytig tartó szabadságvesztés. Legkorábban negyven év múlva szabadulhat feltételesen. Lázár Zsolt harmincöt év után. A bíró szavai nem hangosak, nem patetikusak, inkább szárazak. De minden egyes év, amit kimond, egy darab egy ember életéből.
A jog is kimondta, ami a józan erkölcs számára már rég egyértelmű volt: aki megöli az örökhagyót, nem örökölhet utána. Az Üdülő utcai ház nem szállt a fiúra. A jog logikája azonban néha kanyarog: a tulajdon végül az apához került, aki aztán – ha úgy dönt – akár vissza is hagyhatja a fiára. A valóság néha olyan furcsa köröket ír, hogy az ember nem tudja, sírjon vagy csak csöndben bólintson: igen, így működik ez a világ, tökéletlen, ellentmondásos.
Az évek múltak, a villa ott maradt a budai hegyoldalban. A tető megroggyant, a vakolat lehullott, az ablakok kitörtek. A kertet, amelyet valaha talán szépen gondozott egy színésznő két próbája között, benőtte a gaz. A ház ma már inkább rom, mint otthon. Hajléktalanok húzzák meg magukat benne, a falakon graffitik, a földön törmelék. De a romok között van egy szoba, amely más kicsit, mint a többi. A hálószoba, ahol azon a márciusi napon valami végérvényesen félrement. Az ablakában – mesélik – néha még most is látni egy kis mécsest. Valaki névtelenül, csendben gyújtja meg, talán egy régi kolléga, talán egy szomszéd, talán egy ismeretlen, aki egyszer csak megállt a ház előtt, és érezte, hogy ide nem elég csak elmenni. Itt egy pillanatra meg kell állni, és gondolni arra az asszonyra, aki szeretett, hibázott, dolgozott, nevetett és félt – és akit végül azok árultak el, akikhez a legközelebb állt.
Soproni Ági neve ma már nem csak a színháztörténet lapjain szerepel. Kriminológiai jegyzetekben, jogi tanulmányokban is ott van: anya-gyilkosság, előre kiterveltség, nyereségvágyból elkövetett emberölés. Száraz kifejezések, paragrafusok. De mindegyik mögött ott van az a kislány Kiskőrösről, az intézetes kamasz Kecskemétről, a fiatal nő Budapestről, aki remegő kézzel vette át a főiskolai oklevelét, a színésznő, aki este a taps után egyedül ment haza az Üdülő utcai házba. És ott van egy fiú, aki valahol, valamikor letért arról az ösvényről, amelyen még visszafordulhatott volna.
A történet megrázó, mert valóságos. Nincs benne katarzis, csak ítélet és romok, börtönévek és legfeljebb halvány megbánás. De van benne valami, amit talán mégis lehet tanulságnak nevezni: hogy minden kimondatlan szó, minden elfojtott harag, minden évekig hurcolt seb valahol utat keres magának. És ha nem talál gyógyulást, néha a legszörnyűbb formában tör felszínre. Az ember csak remélni tudja, hogy amikor ma este kigyúlnak a fények valamelyik színházban, és egy színész kilép a színpadra, a közönség tapsában benne van egy kicsike rész abból is, ami egyszer Soproni Ágit illette volna. Mert amit tőle elvettek, azt mi, akik emlékezünk rá, legalább szóban visszaadhatjuk: az életének méltóságát.
