A nap szinte sistergett az égen. A levegő olyan forró volt, hogy a horizont remegett, a porból lassan előtűnt két árny: egy kimerült oroszlánpár vánszorgott az afrikai síkságon. A hím, hatalmas sörényével, szinte védőpajzsként haladt a nőstény mellett. A leona nehezen lélegzett, a hasa meg-megrándult. A szeme fájdalmasan csillogott.Már napok óta nem ettek, és a közeli folyó is kiszáradt. Csak ösztön vitte őket előre – és valami, amit az ember talán úgy hívna: remény.
A Mikado Rezervátum határán két vadőr, Sifa és Namza, távcsövével figyelte az állatokat.– Nézd csak – szólalt meg Sifa. – Az a nőstény nincs jól.– Terhes – felelte csendesen Namza. – És a kölykei úton vannak. Ha most nem segítünk… nem élik túl.
A döntés másodpercek alatt született meg. Tudták, hogy amit tenni készülnek, életveszélyes. A szabály egyértelmű volt: nem avatkozhatsz közvetlenül a természet rendjébe. De ott, a perzselő nap alatt, az elvek elolvadtak, mint a homokba hulló harmat.
A két vadőr lassan közeledett a párhoz. A hím azonnal megérezte őket. Mély, dörgő morgással terpeszkedett a nőstény elé.– Vissza, Sifa! – súgta Namza.– Nem – rázta meg a fejét. – Látod a szemét? Nem harag van benne. Segítséget kér.
A leona hirtelen összeesett. Fájdalmában felordított, hangja végigsöpört a száraz síkságon, és még a madarak is elhallgattak. A hím megfordult, körbejárta, majd leült mellé, tekintete a két emberre szegeződött. Valami történt akkor – valami, amit egyikük sem tudott megmagyarázni.
– Namza, add az altatót – mondta Sifa.– Ha tévedünk, egyikünk sem éli túl…– Akkor ne tévedjünk.
Sifa felemelte a karját, célzott, majd a kis tű kilőtte a nyílvesszőt. Az apró injekció hangtalanul fúródott az oroszlán combjába. A hím megfeszült, de nem támadt. Csak figyelt. Percek teltek el, míg a leona légzése lassabbá vált, és végre fekve maradt.
– Most vagy soha – suttogta Sifa, miközben térdre ereszkedett a homokban.A nőstény teste megfeszült, majd újra és újra összehúzódott. A vadőrök egymásra néztek, és csendben dolgoztak. A természet, amely addig kegyetlennek tűnt, hirtelen szelíd lett.
Aztán… egy apró, gyenge hang hasított a levegőbe. Egy sírás. Egy új élet első lélegzete.Namza letérdelt, keze remegett. – Szent ég… sikerült!
HirdetésA leona kimerülten mozdult, és megnyalta a nedves, apró testet. Az oroszlánhím óvatosan előrelépett, lehajtotta hatalmas fejét, és orrával finoman megérintette a kölyköt. Abban a pillanatban a szavanna elcsendesedett. A szél sem mozdult.
– Látod ezt, testvér? – suttogta Sifa. – Ez maga az élet.
A következő napokban a két vadőr titokban figyelte az oroszláncsaládot. A nőstény, akit Leiának neveztek el, lassan erőre kapott. A kicsi – akit Namza a helyi nyelv szerint Mosi-nak, azaz „újrakezdésnek” nevezett – már bizonytalan léptekkel próbálta követni az anyját.
Egy este a nap vörösre festette az eget. A férfiak a tábor tűzénél ültek.– Tudod – mondta Namza halkan –, amióta láttam őket, valami megváltozott bennem.– Bennem is – felelte Sifa. – Az ember azt hiszi, hogy ő uralja ezt a földet. Aztán egy ilyen pillanatban rájön, hogy csak vendég.
Namza elmosolyodott. – Emlékszel, hogyan nézett ránk a hím, mielőtt elmentek?– Igen… Nem harag volt a szemében. Valami más. Mintha… megköszönte volna.
Másnap hajnalban ismét kimentek a folyóhoz. A kövek között friss nyomokat találtak. Követték őket a domboldalig, ahol a nap fénye aranyba borította a tájat. Ott, a hegygerincen, megpillantották a családot.
A hím, Koto, méltósággal állt, mögötte Leia, a kölyök pedig játszva kapkodott a fű után. A két vadőr megállt.– Nézd, testvér… élnek. – Namza szeme megtelt könnyel.– És szabadok – felelte Sifa.
A hím hirtelen megfordult. Tekintete találkozott az emberével. A pillanat időtlenné vált. Nem volt benne félelem, csak csendes megértés. Aztán Koto felemelte a fejét, és mély, de nyugodt ordítást hallatott. Mintha búcsút mondott volna.
Hónapok teltek el. A rezervátum látogatói gyakran kérdezték:– Igaz a történet a leónáról, aki az emberek előtt hozta világra a kicsinyét?Sifa mindig mosolyogva felelt: – Lehet, hogy legenda lett belőle. De én tudom, hogy megtörtént. Mert láttam a szemében az életet – és az emberséget.
Namza pedig, ha a tábortűznél mesélte a történetet, mindig így zárta:– Azt hittük, mi mentettük meg őket. Pedig talán ők mentettek meg minket.
Azóta, ha a szél végigsöpör a Mikado-rezervátum aranyló füvén, mintha egy mély, távoli oroszlánüvöltés visszhangzana benne – Koto hangja, aki őrzi a határt ember és természet között.
És minden hajnalban, amikor a nap első sugara áttör a homályon, valahol ott játszik egy fiatal oroszlán – Mosi –, akinek születése nemcsak egy fajt, hanem két világot is összekapcsolt.
