Az út a város felé
A januári reggel szürkén ült rá a kisvárosra. A hó már régen elolvadt, csak nyirkos latyak maradt a járdák szélén, amit a buszok fáradhatatlanul fröcsköltek fel a megállóban várakozók nadrágjára.
Ilona a faluszéli ház kapuját óvatosan húzta be maga mögött, mintha attól tartana, hogy a régi fa végleg le fog szakadni a zsanérról. Párát lehelt a hidegben, a sálját magasra húzta az orráig, és még egyszer végignézett a házon, ahol már húsz éve egyedül lakott.
A táskáját tegnap este készítette össze: régi cipzáras kézitáska, a bélés több helyen elszakadva. Belerakta a zöld kartont a kórházi pecsétekkel, a beutalót, a zárójelentést, és egy apró pénztárcát, benne annyi pénzzel, amennyit a múlt havi számlák után meg tudott spórolni. Nem volt sok. A kardiológus azt mondta, műtét kell, „nem azonnal, de minél előbb”. Ilona tudta, hogy fordítva érti: minél előbb, különben ki tudja.
Ahogy a buszmegálló felé sétált, minden lépésnél belenyilallt a mellkasába az a furcsa, nyomó fájdalom. Megállt egy pillanatra, kifújta magát, aztán magában rendreutasította magát: „Na, ne kezdj most, szívem, most ne.”
A város felé tartó busz már befordult a sarkon, a sofőr rutinos mozdulattal nyitotta ki az ajtót. Ilona felkapaszkodott, kapaszkodott a hideg fémrúdban, és remélte, hogy ma nem lesz ellenőr, mert a bérletét már régen nem hosszabbította meg. Egyik szemét lesütötte, másikkal az ablakon kifelé nézett, ahogy a házak lassan családi házakból panelrengeteggé változtak.
Gábornak most is biztos rohanós napja van – gondolta. Kisfiúként mindig azt hajtogatta, hogy „anya, ha nagy leszek, nem kell majd neked dolgozni”, és ő ezen mindig nevetett. Most Gábor Budapesten saját autószerelő műhelyt vezetett, „szerviznek” hívta, jól hangzott. Ilona soha nem kérte, hogy tartsa el. Pénzt sem szokott kérni. Ez most más volt. Ez most az életről szólt, akárhogy is szégyellte kimondani.
A belvárosi megállónál szállt le, onnan még tíz perc séta volt Gáborék lakása. Újépítésű ház, portaszolgálattal, csipogós kapuval, amivel Ilona sosem tudott igazán megbarátkozni. Ma is inkább csak megvárta, míg valaki kijön, és a nyitott ajtónál gyorsan besurrant. A harmadik emeletre már lifttel ment, a lépcső gondolatától is elfáradt.
Megállt az ajtó előtt, ahol a kis névtáblán ott állt: „Tóth Gábor – Tóthné Tóth Nóra”. Mindig mosolygott ezen, hogy a menye megtartotta a lánykori nevét is. Most azonban nem mosolygott. Összeszedte magát, és csengetett.
Belülről tévéhang, kávégép zúgása. Aztán léptek. Nóra nyitott ajtót, kezében telefon, haját egy laza kontyba fogta, otthoni mackónadrág volt rajta, de még az is elegánsnak tűnt Ilona szemében.
– Szia, anya – mondta Nóra, kissé meglepve. – Nem is szóltál, hogy jössz.
– Gondoltam… úgyis ráérek – húzta el a száját Ilona, és zavartan lépett be, letörölve a cipőjéről a latyakot a szőnyeg szélén.
Gábor a nappaliban ült a laptop előtt, papírok szanaszét az asztalon. Amint meglátta az anyját, felállt, és egy gyors puszit nyomott az arcára.
– Mi történt? Valami baj van? – kérdezte, de a hangjában inkább türelmetlenség, mint aggodalom bujkált.
– Nem… hát… – Ilona a táskájába nyúlt, előhúzta a zöld kartonborítékot. – Csak gondoltam, megmutatom ezt neked. A kórházból van.
Gábor rápillantott, sóhajtott, aztán leült, és felületesen végigfutotta a sorokat. A homloka ráncolódott, de a tekintete elkalandozott.
– Műtét… – morogta. – És ez mennyibe fog kerülni?
– Azt mondták, lesz, amit fizet az OEP, de… a többi… hát… fogalmam sincs pontosan. Csak azt mondták, számítsak néhány százezerre. Nem egyszerre, de…
A mondat elhalt, Ilona úgy érezte, a saját hangját is egyre kevésbé hallja.
Nóra a konyhapultnak dőlt, karba tett kézzel nézte őket.
– Gabikám, nekünk is ott van még a hitel – jegyezte meg halkan. – Meg a kocsi javítása.
Gábor bólintott, a nyelve hegyét idegesen a foga mögé szorította.
– Tudom, tudom.
Ilona sietve rázta a fejét.
– Nem kell sok, tényleg nem. Csak az első befizetés… a foglalójuk vagy micsodájuk. A többit majd valahogy…
Nem tudta befejezni, mert Gábor felállt, mintha a mozgás segítene gondolkodni. A kamra felé indult, kinyitotta az ajtót, és elővett egy nejlon szatyrot.
– Nézd, anya – mondta, miközben a szatyrot az asztalra tette. – Raktam bele néhány dolgot: lisztet, cukrot, van pár konzerv is. Meg… – kotorászott még egy darabig – …egy pár csomag leves tésztát, amit te szeretsz.
Ilona szíve egy pillanatra összeszorult, de igyekezett elfojtani a csalódást.
– Jaj, aranyom, nem azért jöttem, hogy kaját vigyek tőletek…
– Tudom – vágott közbe Gábor, kicsit túl gyorsan. – Csak most… tényleg szűk a keret. A héten két ügyfél is lemondta a munkát, és jönnek a számlák. Nem akarok üres ígéreteket tenni. Adj egy kis időt, jó? Megoldjuk, csak most nem tudok hirtelen előhúzni ennyi pénzt.
Ilona bólintott, mintha teljesen értené. Közben arra gondolt, hogy ő sem húzza elő seholról a pénzt, legfeljebb a gyógyszerein spórol, de ezt nem mondta ki. Nem akart vitát.
– Persze, persze… már az is nagy dolog, hogy ennyit adsz – motyogta, és a szatyrot óvatosan a földre emelte, mintha valami nagyon törékeny lenne benne.
Nóra odalépett, megfogta Gábor karját.
– El kell indulnunk, emlékszel? – súgta neki. – A szerelőhöz tízre mentünk.
– Igen, igen, már indulnunk kell – nézett az órájára Gábor. – Anya, ne haragudj, de most rohannunk kell.
A folyosón már a kabátot vette, miközben gyorsan még odaszólt:
– Majd hívlak, jó? Addig is… vigyázz magadra.
A lift előtt kísérték ki. Ilona szorosan markolta a szatyrot, érezte benne a konzervek tompa súlyát. A lépcsőházban a hideg kőpadló felől felhúzódott a huzat, ő pedig próbált nem reszketni.
Az utcán újra szemerkélni kezdett az eső. A buszmegálló felé menet Ilona magához szorította a szatyrot, mintha attól félne, valaki kikapja a kezéből. Közben magában mentegette a fiát: „Fiatal, hitele van, persze, hogy nehéz. Majd legközelebb… majd ha jobb lesz neki.”
Mire hazaért a faluszélre, már teljesen átfázott. A cipője átázott, a lábujjai elgémberedtek. Belépett a konyhába, letette a szatyrot az asztalra, és nagyot sóhajtott. Nem evett rendesen reggel óta, a gyomra hangosan megkordult.
– Na, nézzük, mit is hozott ez a gyerek – mondta félhangosan, ami inkább volt önmagának szóló biztatás, mint valódi vidámság.
Egyenként kipakolta a lisztet, a cukrot, a konzerveket. A szatyor alján ott feküdt néhány ismerős, sárga csomag leves tészta. Az egyiket a kezébe vette, megforgatta.
– Legalább eszem valami meleget – dünnyögte, és feltette a vizet a gázra.
Amikor a lábas alján lassan gyöngyözni kezdett a víz, Ilona leült az asztalhoz, és ujjával végigsimított a tésztás zacskó műanyagján. Egy pillanatig csak nézte, aztán elszakította a felső sarkát.
Ahogy a csomag szétnyílt, nem csak a száraz tésztadarabok csúsztak ki belőle a tenyerébe. Valami keményebb, lapos dolog is megmozdult odabent, és hangtalan koppanással az asztalra esett.
Ilona meglepetten nézett le rá, a forró gőz lassan felkúszott a lábasból, és párává keveredett a konyha hűvös levegőjével.
A zacskó titka
Az asztalon egy vékony, fehér boríték feküdt. Nem volt rajta név, csak a hajtás szélén egy kék tollvonás, mintha valaki félbehagyott volna egy szót.
Ilona homlokát ráncolva nyúlt utána. A keze még mindig kissé remegett, nem tudta eldönteni, a melegtől, amit a gázláng sugárzott, vagy attól a furcsa, rossz előérzettől, ami azóta benne motoszkált, mióta Gábortól távozott.
Óvatosan kinyitotta a borítékot.
Először vastag, hajtogatott papírdarabokat látott – pénzt. Régi mozdulatból fakadóan, szinte gépiesen számolni kezdte: tíz-, húsz-, ötvenezer forintosok váltakoztak a kezében.
Százötven… kettőszáz… kétszázötven…
Valahol háromszázezer körül járt, amikor abbahagyta. A torka összeszorult, a szeme pedig elhomályosult. Ez az összeg több volt, mint amennyit ő egy év alatt félre tudott volna tenni.
– Te jó ég, Gáborka… – suttogta, pedig senki nem volt a konyhában rajta kívül.
A boríték alján még egy összehajtott cetli lapult. Óvatosan kihúzta. A papírt olcsó spirálfüzetből tépték ki; felismerte a fia sietős, kicsit kusza kézírását.
„Anya,
ne haragudj, hogy így adom. Nem akartam Nóra előtt elővenni ennyi pénzt, mindig veszekszik, ha a családnak segítek. Tudom, hogy nagy bajban vagy. Ennyit most össze tudtam kaparni, ha kell, szerzek még, de legalább el tudsz indulni a kórház felé.
Kérlek, ne mondj erről semmit Nórának, majd megoldom vele valahogy.
Ne aggódj, nem maradsz egyedül ezzel.
Szeret: G.”
Ilona lassan leült. A szék megnyikordult alatta, a konyha falán az óra kattogása egyszerre hangossá vált. Sokáig csak nézte a papírt, mintha nem is értené, mi van ráírva.
Aztán valami fájdalmasan összevegyült benne: szégyen, megkönnyebbülés, egy csipet harag és még több bűntudat.
Az jutott eszébe, hogyan állt ott pár órával korábban a nappaliban, szorongva a kartont a kezében, és hogyan szúrt mellkasába Gábor bizonytalan, türelmetlen hangja. Akkor, egy pillanatra, belül kimondatlanul is megvádolta a fiát: „Neki bezzeg futja mindenre, csak rám nem.”
Most meg itt volt előtte ez a kis, összegyűrt papír és a halom pénz.
– Buta vagy, Ilona – mondta ki félhangosan önmagának. – Hány éve ismered a saját fiad?
Feltápászkodott, elzárta a gázt, mert közben a víz már rég forrt, és a lábasból kifutni készült. A tésztát mégis beleszórta, mert tudta, ha most nem eszik, csak rosszabbul lesz. Működnie kellett a testnek is, nem élhetett csak érzéseken.
Amíg a leves főtt, a pénzt visszatette a borítékba, gondosan kiegyengetve a bankjegyeket, mintha attól félne, megsérülnek. A borítékot elrejtette a kredenc felső polcán, egy régi befőttesüveg mögé, amit még az anyjától örökölt.
Leült enni. A leves sós íze jól esett, de közben minden falatnál úgy érezte, mintha valami gombóc ülne a torkában. Nem a tésztától, hanem a gondolattól, hogy a fia tulajdonképpen bujkálva segít neki.
„Ennyire fél attól a lánytól?” – futott át rajta, aztán rögtön meg is bánta, hogy így nevezte magában Nórát. Hiszen a menye mindig udvarias volt vele, csak… távolságtartó. Mindig sietett, mindig volt valami dolga, mindig „most épp nem alkalmas”.
Az ebéd után lepakolt, elmosogatott. A mozdulatai már újra rutinból jöttek, de a feje közben máshol járt. A kórház folyosóját látta maga előtt, a foltokat a linóleumpadlón, a fémágyak csikorgását, az orvosok sietős lépteit. És látta saját magát, amint ott ül egy széken, a kezében a borítékkal.
A gondolat, hogy most már valóban be tudná fizetni a vizsgálatokat és a műtét előtti költségeket, egyszerre volt megnyugtató és ijesztő. Mert ha van pénz, nincs több kifogás. Akkor menni kell. Akkor tényleg szembe kell néznie azzal, hogy a szíve gyenge, és könnyen lehet, hogy a műtét után semmi nem lesz már olyan, mint régen.
Kinyitotta a mobilját – a régi, összecsukhatósat, amit még évekkel ezelőtt vett használtan. Nézegette Gábor nevét a névjegyzékben. Az ujja már a hívás gomb fölött lebegett, aztán mégis bezárta a telefont.
– Majd holnap – suttogta. – Ma hadd örüljek csak csendben.
Este, lefekvés előtt még egyszer elővette a borítékot. Most nem számolta meg a pénzt, csak a levelet simította ki az ágy szélén. Elolvasta újra a sorokat, lassan, ízlelgetve minden betűt, mintha azok tartanák egyben a mellkasát.
Amikor eloltotta a lámpát, a levelet nem tette vissza a kredencbe. A párnája alá csúsztatta. Gyerekes mozdulat volt, de megnyugtatta.
A sötétben, a ház halk recsegése közepette, sokáig nem jött álom a szemére. A plafont bámulva azon gondolkodott, hogyan fog másnap reggel bemenni a rendelőbe, mit fog mondani a doktornőnek. És azon is, vajon Gábor mit érezhetett, amikor a tésztás zacskóba csúsztatta a borítékot.
Csak hajnal felé szenderült el, mikor a kakas első, bizonytalan hangja átszűrődött a szomszéd udvarról. A döntés valahol félálomban született meg benne:
megfogadta magában, hogy még a héten időpontot kér a műtét előtti vizsgálatokra. És majd utána hívja fel a fiát. Előbb a kórház, aztán a beszélgetés.
Ezzel az elhatározással aludt el, miközben a párna alatt halkan zizegett a papír, akár egy őrző talizmán.
Kórházi fények, otthoni esték
A rendelő folyosóján a linóleum hidegen csillogott a neonfényben. Ilona a szék szélén ült, kabátja összehúzva, táskáját két kézzel szorította az ölében. A boríték most is ott volt benne, a papírok közé csúsztatva.
A doktornő ajtaja nyitva- csukva járt, ahogy egymás után hívták be a betegeket. Ilona megszokta már a várakozást; évtizedek alatt megtanulta, hogyan kell türelemmel ülni órákon át úgy, hogy közben az ember ne essen szét darabokra.
Amikor végre rászóltak a nevén, kissé bizonytalanul állt fel. A doktornő – középkorú, fáradt szemű asszony – gyors, gyakorlott mozdulatokkal pakolgatta a papírjait, miközben Ilona leült vele szemben.
– Na, Ilona néni, elhatároztuk magunkat? – kérdezte, miközben a számítógép klaviatúráján kopogott.
– Igen, doktornő – felelte halkan. – Azt szeretném… hogy legyen, ahogy maga mondta. Műtét, vizsgálatok… amit kell.
A doktornő bólintott, aztán részletesen elmagyarázta, milyen vizsgálatokra lesz szükség, hol kell majd befizetni az „önrészt”, melyik ablaknál, milyen papírt vigyen magával. Ilona szinte alig tudta követni, csak bólintott minden mondat után.
A pénztárablaknál hosszú sor állt. Előtte egy fiatal pár vitatkozott halkan, hogy ki fizesse a parkolást, mögötte egy bácsi köhécselve támaszkodott a botjára. Amikor rá került a sor, a pénztáros unott tekintettel mondta ki az összeget.
Ilona ekkor húzta elő a borítékot. A keze megint remegett, de most másért: furcsa, vegyes érzés volt átadni a pénzt, tudva, hogy minden egyes bankjegy mögött ott van a fia titkolt gesztusa.
Ahogy kilépett a pénztárból a blokkal a kezében, különös könnyűséget érzett. Mintha valamit letett volna a válláról, ami addig lefelé húzta. Ugyanakkor megint eszébe villant: Gábor még nem tudja, hogy elindult a vizsgálatok útján.
Aznap este, otthon, végül mégis felhívta.
– Szia, anya – szólt bele Gábor, a háttérben zúgott valami gép, talán kompresszor a műhelyben. – Minden rendben?
– Én… voltam a kórházban – kezdte Ilona, és igyekezett, hogy a hangja egyenes maradjon. – Befizettem, amit kellett. Megvan az időpont is a műtétre.
A vonal másik végén rövid csend lett, csak a halk műhelyzaj hallatszott.
– Miből fizetted be? – kérdezte végül Gábor.
Ilona elmosolyodott, bár tudta, hogy a fiának ezt nem látja.
– Hát abból, amit te adtál. A tésztás zacskóból.
Gábor felsóhajtott, de most nem volt benne türelmetlenség. Inkább megkönnyebbülés.
– Jó… jó. Legalább nem az utolsó pillanatra hagyjuk. Mikor lesz a műtét?
– Két hét múlva. Reggel hétre kell bemennem.
– Ott leszek – mondta Gábor azonnal. – Ha kell, már hatra.
Ilona a telefon után sokáig ült még a konyhaasztalnál. Előtte az időpontot tartalmazó papírlap, mellette a megszokott bögre, félig kihűlt teával. Arra gondolt, hogy a félelem valahogy elviselhetőbb, ha tudja: nem teljesen egyedül megy neki az ismeretlennek.
A műtét napján város még félálomban volt, amikor a kórház felé tartottak. Gábor vezette az autót, mellette Ilona csendben nézte a sötét házakat, a ritkán felbukkanó utcai lámpákat. A hátsó ülésen takaró, táska, egy nejlonzacskóban váltóruha.
– Nóra nem jött? – kérdezte Ilona, csak úgy mellékesen, mintha nem lenne fontos.
– Nem tudott elszabadulni a munkából – felelte Gábor. – De üzent, hogy szorít neked.
Ilona nem tudta eldönteni, mennyire igaz ez, de nem is firtatta. Jól esett a gondolat, még ha csak udvariasság is.
HirdetésA kórházi előtérben hűvös, fertőtlenítőszagú levegő fogadta őket. Ilona átöltözött a halványkék hálóingbe, a saját ruháit egy cetlivel ellátott zacskóba tették. Gábor kísérte a folyosóig, ameddig még lehetett.
– Na, anyu – próbált mosolyogni –, most akkor rendbe raknak belül.
– Mint a kocsidat a szervizben – vágta rá Ilona, és mindketten elnevették magukat, bár a nevetésük bizonytalanul csengedezett a csempefalak között.
A műtő előtti szakaszon már csak a nővér maradhatott vele. Ilona lefeküdt a gurulós ágyra, és ahogy tolták, a neoncsövek fénye egyenletes ütemben suhant el felette. Ekkor villant át rajta megint, milyen furán jutott el idáig: egy zacskó tészta, egy rejtegetett boríték, egy konyhaasztalra hulló bankjegyek.
„Ha innen kijövök, máshogy lesz minden” – gondolta, aztán az altatómaszk illata lassan elmosta a félelmet.
Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, a kórterem tompa fénye, a gépek halk pittyegése és a szomszéd ágyon suttogó hangok fogadták. A mellkasa fájt, nehéz volt a levegő, de valahol mélyen mégis megkönnyebbülést érzett: él.
Az első arc, amit tisztán felismert, Gáboré volt. Egy széken ült az ágya mellett, könyöke a combján, keze összekulcsolva, mintha imádkozna, bár Ilona tudta, hogy a fia sose volt templomba járó.
– Hát itt vagy – suttogta Ilona rekedten.
Gábor felkapta a fejét. A szeme alatt sötét karikák húzódtak.
– Hol máshol lennék? – kérdezett vissza, de a hangja remegett. – Félig megőrjítettél, mire azt mondták, hogy sikerült a műtét.
Egy darabig csak nézték egymást. A kórterem többi zaja elhalványult körülöttük.
– Gábor… – kezdte Ilona, de a fia közbevágott.
– Tudom, mit akarsz mondani. Hogy köszönöd. Meg hogy nem kellett volna ennyi pénz, hogy… – legyintett. – Anya, kérlek, most egyszer az életben ne takarékoskodj a szavakkal. Mondd, amit érzel.
Ilona elhallgatott. A mellkasában húzódó varrat feszített, minden lélegzetvétel emlékeztette arra, mennyire sérülékeny.
– Nem a pénzt akartam megköszönni – mondta végül lassan. – Hanem azt, hogy elrejtetted. Hogy jobban féltél a feleségedtől, mint értem… és mégis megtetted.
Gábor lehajtotta a fejét.
– Nem vagyok rá büszke – vallotta be. – Gyáva voltam. Könnyebb volt egy zacskóba eldugni azt a borítékot, mint kiállni Nóra elé, és azt mondani: „Anyámnak kell ez a pénz.”
– Akkor legközelebb ne zacskóba dugd – felelte Ilona halkan. – Hanem mondd ki. Nekem is, neki is. Nem kell miattam hazudozni.
A fia lassan bólintott. Nem ígért semmit, de a tekintetében volt valami, amit Ilona régen nem látott: őszinte, gyermeki zavar és valami elszántságféle.
A kórházi napok lassan teltek. Gábor majdnem minden délután bejött – néha csak fél órára, néha tovább maradt. Hozott gyümölcsöt, egy régi újságot, egyszer pedig egy kis termoszban húslevest, amit – mint mondta – Nóra főzött.
– Nem kellett volna – csóválta a fejét Ilona, de azért jólesően kanalazta a meleg levest. – Mondd meg neki, hogy… köszönöm.
– Majd mondd el neki te – mosolyodott el Gábor. – Szeretne feljönni, ha kiengednek.
Ilona elbizonytalanodott. Nem tudta, mit mondana annak a fiatal nőnek, akit eddig inkább csak félénken figyelt a vasárnapi ebédeknél, mintsem igazán ismert volna. Mégis, a gondolat, hogy Nóra saját kezűleg főzött neki, valahogy felmelegítette belül.
Amikor végre hazaengedték, a faluszéli ház már nem tűnt annyira nyomottnak, mint korábban. Ugyanúgy beázott a plafon egy sarkon, ugyanúgy nyikorgott a padló, de most mindez inkább ismerős háttérnek hatott, nem elviselhetetlen tehernek.
Pár nappal később egy kék autó állt meg a kapu előtt. Gábor szállt ki belőle, de nem egyedül. Nóra is jött, kezében szatyor, benne friss kifli, gyümölcs, csokis süti. Zavartan lépett be a konyhába, szemével végigpásztázta a szűk teret, a régi kredencet, a megkopott abroszt.
– Jó napot, Ilona néni – köszönt, és most nem volt a hangjában az a sietség, amit a lakásban oly gyakran érezni lehetett. – Gondoltam, hozunk egy kis sütit. A szomszéd néni szerint ez a fajta jó a lábadozóknak.
Ilona mosolya kissé bátortalan volt, de őszinte. Helyet mutatott nekik az asztalnál, és miközben teát töltött, egyszer csak kibukott belőle:
– Gábor mesélte… hogy maga főzte azt a levest.
Nóra meglepetten pillantott a férjére, aztán vissza Ilonára.
– Persze – felelte. – Hát… valamit csak tudok. Nem akartam, hogy a kórházi koszt legyen az egyetlen, amit eszik.
A csend, ami ezután következett, nem volt kellemetlen. Inkább óvatos. Mint amikor két ember tapogatva keresi, hol ér össze a közös pont az életükben.
Gábor időnként felállt, körbenézett a házban, megszokásból kopogtatta meg az ablakkereteket, nézte a tető alatti foltot.
– Veszek pár deszkát, meg néhány cserepet – mondta félhangosan. – Legalább a beázást megoldjuk. Nem nagy ügy, a srácok a műhelyből segítenek hétvégén.
Ilona tiltakozni akart, hogy „nem kell ez, drága”, de a szája elé kapta a kezét. Eszébe jutott a műtő neonfénye, a levegőért való apró, fájdalmas kapkodások. Végül csak ennyit mondott:
– Jó. Ha már egyszer úgyis ráérsz.
A délután lassan telt. Beszélgettek apróságokról: a műhelyről, Nóra munkájáról, a szomszéd tyúkjairól, amelyek mostanában szeretik átrepülni a kerítést. Nem hangzott el nagy vallomás, nem történt látványos kibékülés. Csak három ember ült egy asztalnál, és valami finoman, észrevétlenül arrébb kattant közöttük.
Amikor este elmentek, Ilona kikísérte őket a kapuig. Nóra már beszállt az autóba, Gábor pedig még ott maradt egy pillanatra az anyja mellett.
– Anya – mondta halkan –, emlékszel arra a tésztás zacskóra?
– Hogyne emlékeznék – felelte Ilona. – Azóta is ott van a szekrényben pár csomag belőle.
– Az egyikben már nem lesz meglepetés – mosolygott Gábor. – De ha egyszer előveszed, jusson eszedbe, hogy… én próbálok jobb lenni. Nem elbújni, hanem odaállni. Hozzád is, Nórához is.
Ilona nem válaszolt azonnal. Csak megfogta a fia kezét, ujjaival végigsimított rajta, ahogy régen, gyerekkorában, amikor lázas volt, és a homlokánál ült éjszakánként.
– Nem kell, hogy jobb legyél – mondta végül. – Elég, ha itt vagy. Meg ha néha felveszed a telefont, mielőtt baj van.
Gábor bólintott, beszállt az autóba. A kocsi elindult, a ház előtt újra csend lett.
Ilona visszasétált a konyhába, leült az asztalhoz. A táskájából elővette a kórházi papírokat, a blokkokat, majd a fiók mélyéről előhúzta a gyűrött, spirálfüzetből tépett levelet. A varrat a mellkasán már kevésbé húzódott, de minden mozdulat emlékeztette, min ment keresztül.
Az asztalra tette a levelet, mellé egy bontatlan tésztás zacskót. Hosszan nézte őket, mintha valami furcsa, sajátos emlék-képet állított volna ki maga elé.
Nem gondolt nagy szavakra, nem fogalmazott magában semmi ünnepélyeset. Csak arra gondolt, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet boltban megvenni: egy jókor érkező telefonhívás, egy rejtegetett boríték a zacskó alján, egy leves, amit valaki kifejezetten érte főzött.
Aztán felállt, vizet tett fel a gázra, és levette a zacskó sarkát.
– Na, nézzük, mit tud ez a tészta – mondta magának mosolyogva.
A gáz sercegett, a víz lassan melegedni kezdett. Kint besötétedett, de a konyhában meleg fény terült szét. Ilona mozdulatai csendesek, biztosak voltak.
Most már tudta: akárhogy alakul is a jövő, nem egészen egyedül fog szembenézni vele.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
