Ami magától értetődőnek tűnt
József mindig úgy gondolta, hogy az élet legnagyobb ajándéka nem az, amit az ember megszerez, hanem az, amit másokért odatesz az asztalra. Negyvenkét évet húzott le ugyanabban a gyárban, a város szélén, a hajdani gépgyárban, ahol először még kézzel írták a jelenléti ívet, később már kártyát húztak, de a műszak ugyanúgy hajnali hatkor kezdődött, mint régen.
Ha kellett, bent maradt plusz két órát, ha kellett, beugrott szombaton, mert „jó lesz az még Márknak” – így mondogatta magának. Márk volt az egyetlen fia. A feleségével, Erzsivel együtt építették a kis családi házat a kertváros szélén. Akkor még tele volt a környék építkezéssel, a telkeken állványok, betonkeverők, estére pedig ugyanaz a fáradt, de elégedett morajlás, amit ő is érzett, amikor leült a frissen lerakott lépcsőre, és nézte, ahogy Erzsi az ablakba próbálja fel a függönyt.
„Na, ide jön majd a gyerekszoba” – mutatta akkor Márk jövőbeli szobáját, még jóval azelőtt, hogy egyáltalán várandósak lettek volna.
Amikor Márk megszületett, minden kicsit szűkösebb lett: a pénz, az alvás, az idő. De József úgy érezte, mintha tágabb lenne a világ. A legszívesebben mindig otthon lett volna, de tudta, hogy a plusz műszakok jelentik a biztonságot. Reggelente, mielőtt elindult, megszokásból még benézett a gyerekszobába. Nézte, ahogy Márk összegömbölyödve alszik a kiságyban, a takarója félrecsúszva, és akkor finoman feljebb húzta rá.
Esténként, ha nem volt túl fáradt, leültek a konyhaasztalhoz, és sakktáblát húzott maguk elé.
– Figyelj csak – mutatta a parasztot –, ez a leggyengébb figura. De ha jókor lép, nagy bajt okozhat. Nem az erő számít, hanem hogy mikor mit lépsz.
– Mint te a gyárban? – kérdezte egyszer a tízéves Márk, miközben át akarta ugrani a bástyát egy huszárral.
– Hát… – mosolygott József. – Én csak azt lépem, amit kell.
Márk vele csináltatta meg az első madáretetőt technika órára, vele gyakorolta a szorzótáblát, és ő mutatta meg neki, hogyan kell úgy fogni a kalapácsot, hogy az ujjad épségben maradjon. Nem volt benne semmi különös, nem voltak nagy szavak, egyszerűen csak így alakult. József úgy gondolta: persze, hogy így van, ez a normális rendje a dolgoknak.
Aztán eltelt húsz-harminc év. Márk elvégezte az egyetemet, irodában kezdett dolgozni Pesten, ingben, laptop előtt, olyan szavakat használva, amelyektől József néha kicsit elveszettnek érezte magát: „határidő”, „projekt”, „meeting”.
– Na és… szereted? – kérdezte tőle egy vasárnapi ebédnél.
– Hát, apa, ezt nem szeretni kell, csinálni – felelte Márk, de nem volt ebben semmi bántó, inkább csak fáradtság. – Meg hát… jobb, mintha a gyárban állnék, nem?
József akkor csak bólintott. Nem mondta, hogy ő a gyárat soha nem tudta igazán utálni. Néha morgott, persze, ha hideg volt, vagy elromlott egy gép, de valahogy úgy érezte, ott van a helye. Ő az ilyen érzéseket nem nagyon mondta ki.
Erzsi halála után még inkább Márk lett az egyetlen kapaszkodó. A csend, ami utána a házra telepedett, ijesztő volt az első hónapokban. József sokáig a másik oldalról odatekerte magának a takarót, mintha Erzsi még mindig ott lenne. A konyhában gyakran két bögrét vett elő, aztán rájött, hogy felesleges.
Mikor Márk bejelentette, hogy nősülni készül, József szinte megkönnyebbült.
– Legalább lesz valaki, aki rád szól, ha hülyeséget csinálsz – próbált viccelődni.
A lakodalom szép volt, hangos és jókedvű. Nóri, a meny, udvariasan mosolygott rá, hozott neki süteményt, kérdezte, jól érzi-e magát. Minden rendben lévőnek tűnt.
Az igazi változás lassan, szinte észrevétlenül kúszott be a mindennapokba. Először csak apróságok voltak.
– Papa, ne tedd ide a szatyrot, ez a cipős szekrény – szólt Nóri egy este, amikor József a konyhába menet reflexből lerakta a bevásárlást az előszobában.
– Ja, bocsánat, elnéztem – motyogta, és arrébb helyezte.
Máskor a tévén szólt rá:
– Nem tudnánk halkabban nézni? Márknak holnap korán kell kelni, és a fal vékony.
Nem volt ebben semmi különösen durva, inkább csak finom jelzés. József megpróbált odafigyelni: halkabbra vette a tévét, kevesebbet kucorgott a nappaliban, inkább a saját szobájában ült, ahol a régi szekrénysor, a kopott fotel és Erzsi virágos terítője tartotta egyben a múltat.
Aztán egy idő után szóba került a „személyes tér”.
– Papa, most már hárman vagyunk a házban – kezdte egyszer Márk, kissé feszengve, miközben az asztalnál ültek. – Érted, ugye? Mindannyiunknak jó, ha van egy kis… hát, privát szféránk.
József nem nagyon értette, mi az a privát szféra, de próbált nem zavarba jönni.
– Hát én nem szólok bele semmibe – vonta meg a vállát. – A saját kis szobámban elvagyok.
– Tudjuk, papa, csak… – vette át a szót Nóri. – Ha mondjuk a barátaink átjönnek, jó lenne, ha néha… hát, kicsit visszahúzódnál.
– Persze, hát én nem fogok köztetek ülni – mondta József, kissé sértetten, bár igyekezett elrejteni.
Ettől kezdve, ha vendég jött, már automatikusan a szobájába ment, becsukta az ajtót, és csak a nevetéseket, tányércsörömpöléseket hallotta a nappaliból. Néha azon kapta magát, hogy hangosan kommentálja a tévét, csak hogy ne legyen olyan nagy a csend.
A nagyobb fordulat akkor jött, amikor Nóri teherbe esett. Márk izgatottan hozta a hírt, a szeme csillogott, mint gyerekkorában, amikor ötöst hozott matekból.
– Papa, képzeld, apa leszek.
– Hát akkor én meg nagyapa – próbált tréfálkozni József, de a torkában valami megakadt. Erzsi hiányát érezte élesebben, mint valaha. – Büszke lesz rád onnan fentről.
Az első öröm után nagyon gyorsan előkerültek a praktikus kérdések: gyerekszoba, hely, pénz. A ház nem volt nagy, József szobája lett volna a legegyenesebb megoldás a babának.
– Papa, ez csak átmeneti gondolat – kezdte Márk, mikor egy este beült a fotel elé. – Tudod, a gyereknek kell egy külön szoba.
– Persze, persze, értem – bólintott József óvatosan.
– Gondoltunk rá… – folytatta Márk, de itt elakadt a hangja. – Szóval ott az az idősek otthona a város másik végén. Szép hely, tiszta, van kertje is.
József gyomra összerándult, de az arcán csak egy apró rezdülés látszott.
– Oda… engem? – kérdezte lassan.
– Nézd, papa – szállt be Nóri is. – Mi nagyon szeretünk, de nekünk most egy új élethelyzet jön. A baba, meg minden… Neked ott társaságod lenne, gondoskodnak rólad. Itt meg… hát… őszintén szólva, kicsit szűkösen vagyunk.
József hallgatott. A gondolat, hogy valahova „beteszik”, ahol majd ismeretlenek szabják meg a napirendjét, ijesztő volt, de próbálta magában azt mondani: lehet, hogy tényleg jó lenne. Ott legalább nem érezné, hogy útban van.
– Nézzük meg, jó? – mondta végül képtelenül higgadt hangon. – Nem mondom, hogy igen, csak… nézzük meg.
El is vitték. Az otthon tiszta volt, az ápolók kedvesek, a folyosón szobanövények, a kertben padok. Mégis volt az egészben valami rideg, valami intézményi szag, amit nem lehetett elfedni levendulás légfrissítővel. József úgy érezte magát, mintha egy kórházban sétálna, ahol mindenki kissé túl hangosan beszél, hogy ne hallatszódjon a csend.
– Nem rossz – mondta, mikor hazafelé tartottak az autóban. – Csak… még gondolkodnék rajta.
Márk bólintott, de a szorítás a szája sarkában azt árulta el, hogy ennél határozottabb döntésben reménykedett.
Az igazi törés egy hideg januári délután történt. Odakint mínusz húsz fok körül volt a hőmérséklet, a ház ablakain belül is érezni lehetett, hogy a világ megdermedt. A fűtés zakatolt, a radiátor recsegett.
József a szobájába lépve vette észre, hogy a szekrény ajtajai tárva-nyitva állnak, a fiókok kihúzva, a polcokon pedig csak pár otthagyott apróság: egy repedt bögrét ábrázoló emlék a gyárból, régi bérletek, egy kopott sakkfigura. A ruháinak hűlt helye.
Az ágya fölött nem a megszokott családi fotók lógtak, hanem valami gyerekes, színes falmatricák: felhők, mosolygó napocska, kis vonat. A takarója eltűnt, helyette kiságy állt a fal mellett.
– Ez meg mi? – bukott ki belőle, mielőtt még felfoghatta volna.
A nappaliban Márk ült az asztalnál, előtte papírok, mappák, toll. Nóri a konyhában pakolászott, de látszott rajta, hogy figyel.
– Papa… – kezdte Márk, és nem nézett rá. – Leültünk, megbeszéltük. Nem akartuk, hogy így tudd meg, csak… csúszik minden.
– Hol vannak a cuccaim? – kérdezte József, és a hangja rekedt volt.
– Összepakoltuk. – Márk végre felnézett, de a tekintete valahogy fölötte suhant el. – Betettük egy bőröndbe. Ne haragudj, csak most volt időnk.
– De hova… hova gondoljátok, hogy én most…?
– Beszéltem az otthonnal – vágott közbe Nóri, olyan hangon, mint aki egy elintézett ügyet akar röviden lezárni. – Van hely. Ha akarod, már holnap be is tudnának venni. De… – elharapta a mondatot, félrenézett.
A csend olyan sűrűvé vált, mintha vizes takarót terítettek volna mindannyiukra.
– Tudod, milyen idő van kint – mondta végül lassan Márk. – Nem akarjuk, hogy bármiféle bajod legyen. De itt most… – megint elakadt. – Itt most másra kell figyelnünk.
József érezte, hogy az arca ég, pedig a házban meleg volt. Hirtelen nagyon öregnek látta a saját kezét, az erek kidagadását, a ráncok hálóját a bőre alatt.
– Értem – mondta halkan. – Értem én.
Nem csinált jelenetet. Nem kiabált, nem csapta be az ajtót. Elment a szobájába – vagyis abba a helyiségbe, ami valaha a szobája volt –, levette a sakkfigurát a polcról, aztán a bőrönd mellé térdelt, és egy pillanatra meg kellett támaszkodnia, hogy fel tudja állítani.
– Csak pár dolog kell – szólt ki. – A többit majd utólag… vagy soha. Mindegy.
Márk felállt, mintha segíteni akarna, aztán mégis megállt az ajtófélfánál.
– Papa, hidd el, így lesz mindenkinek a legjobb – mondta közhelyesen. – Ott vigyáznak rád.
József ráemelte a tekintetét. Egy másodpercre mintha ugyanaz a gyerek állt volna előtte, aki valaha sírva jött haza, mert elestek a biciklivel, és lehorzsolta a térdét. De ez a férfi most nem sírt, csak mereven nézett vissza.
– Neked is jobb lesz? – kérdezte csendesen.
Márk erre már nem tudott válaszolni.
József felvette a kabátját a fogasról, belebújt a régi, kopott barna kabátba, amit még Erzsivel vettek a piacon. A sapkáját mélyen a homlokába húzta, a sálat gondosan megkötötte. A bőrönd nem volt nagy, mégis nehéznek tűnt, amikor megemelte.
– Nem kellene megvárni a reggelt? – szólalt meg bizonytalanul Márk. – Hideg van, papa.
– Nem lesz gond – mondta József. – Csak a buszig megyek.
– Elviszlek kocsival – ajánlotta gyorsan fia, mintha ezzel csökkenteni tudná a helyzet súlyát.
– Nem kell – rázta a fejét az öreg. – Menj csak, pihenj. Holnap dolgozol.
A kilincs hideg volt a markában, mintha már kint lenne a fagyban. Utoljára még végigpillantott a folyosón. A falon egy új fénykép lógott: Márk és Nóri egy balatoni naplementében, egymás nyakába kapaszkodva, mosolyogva. József tekintete megállt rajta egy pillanatra, aztán lenyomta a kilincset.
Ahogy kilépett az utcára, a hideg úgy csapott az arcába, mintha valaki pofon ütötte volna. A levegő szinte harapni lehetett, a hó ropogott a lába alatt. A lehelete fehér páraként szállt fel, az orra azonnal zsibbadt.
A ház ablakában még égett a fény. Egy pillanatra megállt, hátranézett. Elképzelte, ahogy odabent Márk leveszi a pulóverét, Nóri teát tölt, talán szóba kerül ő is egy félmondat erejéig, aztán az élet megy tovább.
Elindult lefelé az utcán. A bőrönd kerekei nehezen forogtak a fagyott havon, néha meg is akadtak egy-egy jégtörésben. József minden lépésnél érezte a csípős hideget a csontjaiban. Nem sietett, de nem is volt már benne igazán erő a tempóhoz.
A buszmegálló mellett dönthetett volna úgy, hogy tényleg elmegy az otthonba azonnal. Ehelyett csak továbbment. Úgy érezte, kell még egy kis idő, amíg hozzászokik a gondolathoz, hogy oda tart. Mintha az ember nem egy intézménybe menne, hanem egy másik életbe, amire nem készült.
A park felé kanyarodott. A fák ágai alatt vastagon állt a hó, a padokon jéghártya villant a gyér utcai fény alatt. Senki sem járt arra ebben az időben, az egész tér olyan volt, mint egy elhagyott díszlet egy másik világhoz.
József leült az egyik pad szélére, a bőröndöt maga mellé húzta. Úgy gondolta, csak egy kicsit pihen, aztán megy tovább. A kabátja alatt azonban lassan beszivárgott a hideg, először a lábujjait érte, aztán az ujjait. Megpróbálta mozgatni őket, de egyre nehezebb volt.
A lehelete már nem tűnt olyan sűrűnek, mintha a levegő is elvékonyodott volna körülötte. Felnézett az égre: néhány csillag áttört a városi fényen, apró, reszkető pontok, amik valami végtelen távolságból néztek vissza rá. Eszébe jutott, hogyan mutatta egyszer Márknak a Göncölszekeret a kertből, mikor még kicsi volt.
Most a mellkasa furcsán szorított, a gondolatok is lassabban jártak a fejében. „Még egy kicsit ülök, aztán felállok” – mondta magának. De a lábai nem nagyon akartak engedelmeskedni. A sálja kicsit lejjebb csúszott, a hideg ráharapott a nyakára.
Lehajtotta a fejét, hogy összeszedje az erejét a következő mozdulathoz. A hó nesztelenül hullott körülötte, vékony porréteget vont a bőrönd tetejére, a cipője orrára.
És ekkor, éppen amikor úgy érezte, már nem nagyon érzi a saját arcát sem, valami meleg érintés súrolta meg a bőrét. Mintha egy tenyér érne hozzá – de az érintés kissé nyirkos volt, szokatlanul közeli. Valami forró lehelet csapta meg az arcát a dermesztő hidegben.
Ösztönösen hunyorított, és nagy nehezen megpróbálta kinyitni a szemét…
A hó alól kimentve
Az első, amit felfogott, az a forró, sietős levegő volt az arcán. Nem illett a dermesztő hideghez, amely körülölelte. Valami nyirkos végigszántotta a homlokát, majd az orcáját, mintha le akarná törölni róla a havat.
„Erzsi?” – villant át benne az ostoba gondolat, de aztán egészen közelről halk szuszogást hallott, és valami kemény, nedves orr ütközött az arcának.
A szemei engedetlenül, lassan nyíltak fel. Először csak a sötét, mozgó foltot látta maga előtt, aztán élesedni kezdett a kép: egy nagy, bozontos fej töltötte ki a világot, barna szemekkel, amelyek kíváncsian, közben aggodalmasan figyelték. A kutya újra végignyalta az arcát, a bajusza közé hideg nyál keveredett a hóval.
József reflexből hátrébb akart húzódni, de a teste mintha nem tartozott volna hozzá. A végtagjai ólomsúlyúnak tűntek, csak a mellkasában kalapáló szív jelezte, hogy még itt van.
– Vissza, Mázli! – hallott ekkor egy férfihangot a feje fölül. – Hé, hé… bácsi, hall engem?
Valaki leguggolt elé. Sötét sziluett rajzolódott ki a halvány lámpafényben, aztán egy kesztyűs kéz óvatosan megérintette József arcát, majd a nyakát. A kesztyűn át is érezni lehetett a melegséget.
– Jaj, a mindenit… – szisszent fel a férfi. – Maga teljesen átfagyott.
– Nem… semmi… – próbálta mondani József, de a szája alig mozdult, a hangja inkább csak rekedt lehelet volt.
– Dehogy semmi – válaszolt a férfi határozottan. – Ha a kutyám nem szagolja ki, itt fekszik reggelig.
A kutya, Mázli, továbbra sem mozdult el mellőle. Nagy, kevert fajtának tűnt, valami juhászkutya-vérrel, vastag bundával. Időnként aggodalmasan nyüszített, és az orrával finoman bökdöste József vállát, mintha biztatná, hogy maradjon ébren.
– Fel tud egy kicsit állni? – kérdezte a férfi. – Nem messze lakom. Nem hagyom itt, de valahogy el kéne jutnunk odáig.
József megpróbálta megmozdítani a lábát. A fájdalom hirtelen, tompa hullámként futott végig rajta, de ez a fájdalom legalább azt jelezte, hogy még él. Megkapaszkodott a férfi karjában. Az idegen egy pillanatra magához vonta, a hó csikorgott a lábuk alatt, ahogy felfelé húzta a pad mellől.
– Jól van, óvatosan… Lassan. – A hangja egyszerre volt határozott és nyugodt, mintha már csinált volna ilyet.
A világ József körül összeszűkült néhány apró részletre: a férfi kabátjából áradó dohány- és mosóporillat keverékére, a kutya halk lihegésére, a saját zihálására, ahogy két lépés után úgy érezte, elfogy a levegő.
– Mindjárt ott vagyunk – biztatta a férfi. – Két utca, semmi több. Tessék rám támaszkodni.
Az egyik kezével tartotta József derekát, a másikkal közben a telefonját próbálta előhalászni a zsebéből, ügyetlenül, mert a kesztyű is útban volt.
– Feri vagyok amúgy – szólalt meg, mintha a bemutatkozás elterelné a figyelmet a helyzet súlyosságáról. – Itt lakom a Páva utcában. És maga?
– Jó… József – sikerült kinyögnie az öregnek. A neve furcsán visszhangzott a fagyos levegőben, mintha egy másik embert nevezne meg.
– Józsi bácsi akkor – mondta Feri, és ez a „bácsi” valami különös, egyszerre fájó és mégis megnyugtató hangsúllyal csendült. – Tartson ki, jó? Ne aludjon el! Beszélgessen velem.
– Hideg van – nyögte ki József, mert ez volt az egyetlen gondolat, ami tisztán megfogalmazódott benne.
– Az bizony. – Feri bólintott. – De mindjárt bent leszünk. A feleségem főzött levest. Van áram, fűtés, meg minden úri huncutság.
Mázli előreszaladt, néha visszanézett rájuk, mintha ellenőrizné, hogy követik-e. Egy idő után József már nem is próbálta felmérni, hol járnak. Az utcák egyformán sötétnek tűntek, az ablakok mögött elmosódott fényfoltok mozogtak, idegen nappalik esti élete. Neki ezekhez már semmi köze nem volt.
Végül Feri megállt egy alacsony kerítés előtt. A kapu nyikorgott, ahogy kitárta, Mázli egyetlen ugrással bent termett az udvaron, és azonnal az ajtóhoz rohant, kaparta a fát.
– Na, látja, ő jobban siet haza, mint én – jegyezte meg Feri, miközben egy kézzel keresgélt a kulcsok közt.
Amikor beléptek, a meleg úgy csapott József arcába, mint valami puha, párás takaró. A konyhából főtt étel illata áradt feléjük: hagyma, majoránna, valami húsleves maradéka. Egy asszony jelent meg az ajtóban, kötényben, szőke festett hajjal, kissé elálmosodott arckifejezéssel.
– Mi van, Feri, megint kóbor kutyát hoztál? – kérdezte, aztán amikor meglátta Józsefet, az arca azonnal komollyá vált. – Jézusom, ki ez az ember?
– A parkban találtuk, majdnem megfagyva – felelte Feri. – Hoztam, amilyen gyorsan tudtam. Teri, hozzál már egy száraz takarót, meg valami meleg italt. Meg a… tudod, azt a hősugárzót.
Józsefet leültették egy kanapéra, amelynek rugója kissé megroggyant, de most a világ legkényelmesebb fekvőhelyének tűnt. Teri pár perc alatt puha plédeket rakott rá, még a lábát is betakarta, mintha gyereket bugyolálna be.
– Igyon, Józsi bácsi – tartott az ajkához egy bögrét. – Óvatosan, csak kortyonként. Forró tea, citrommal.
Az első korty fájdalmasan égette a torkát, de aztán valami lassú melegség kezdett terjedni benne. Érezte, ahogy a keze ujjai szúrni kezdenek – furcsán, mintha belülről jönne a fájdalom –, és ez a szúrás most jólesett. A test jelezte, hogy még vissza lehet hozni valahonnan.
– Hívjak mentőt? – kérdezte Teri félhangosan a férjétől. – Nem kéne kórházba vinni? Ilyen hidegben…
– Ha nem javul, akkor igen – mondta Feri, miközben lehuppant egy székre, és még mindig figyelte József arcát. – De most előbb melegítsük fel. A kórházban úgyis a folyosón ültetnék órákig. Itt legalább tudjuk, hogy velünk van.
József a beszélgetés foszlányait hallotta csak. A szavak lassan jutottak el a tudatáig, mintha vastag falon át szűrődnének. De a hangszín – az, hogy valaki érte vitatkozik – különös, elfeledett biztonságérzetet ébresztett benne.
– Mi… mennyi az idő? – kérdezte halkan.
– Fél tíz múlt – nézett a faliórára Teri. – Megmondaná, hogy hol lakik? Szólhatnánk valakinek.
József tétovázott. A ház címét még pontosan tudta, a saját telefonszámát is, Márkét is, de a gondolat, hogy most felhívják őket, hirtelen nehéz kőként nehezedett a mellkasára.
– Majd… holnap – motyogta. – Most hadd legyek… csak itt.
Feri bólintott, mintha értené.
– Rendben, Józsi bácsi. Itt marad, amíg fel nem melegszik. Nem sietünk sehová.
Mázli közben a kanapé mellé feküdt, a fejét József lábára tette, és időnként felpillantott rá, mintha ellenőrizné, lélegzik-e még. József ujjai lassan megtalálták a kutya meleg, sűrű bundáját, és belemarkoltak. Ez a mozdulat valahogy emlékeztette arra, amikor régen, Márk kiskorában, a gyerek haját simogatta elalvás előtt.
A szemhéja egyre nehezebb lett, de ez már nem az a fagyos, végleges álom volt, amely a parkban húzta lefelé. Inkább olyan, mint amikor az ember egy hosszú, hideg nap után végre lehuppan a saját ágyába.
– Ha elalszik, az most nem baj – suttogta Teri. – Csak legyen melegben.
József még egyszer kinyitotta a szemét, és elkapta Feri pillantását. Az idegen férfi nem bámulta tolakodóan, csak egyszerűen ott volt, figyelte, hogy jól van-e.
– Köszönöm – mondta József rekedten. – Hogy… nem ment tovább.
– Nem is tudtam volna – felelte Feri vállat vonva. – Az ilyen mellett nem sétál el az ember, ha van egy csöpp esze.
A mondat egyszerre volt egyszerű és súlyos. József belül érezte, hogy valami elmozdult. Egy teljesen ismeretlen ember, egy kutya és egy meleg, kicsi ház most többet jelentett számára, mint az a hely, ahonnan pár órája bőrönddel a kezében elindult.
Ahogy lassan elnyomta az álom, a gondolatai összekuszálódtak. Az utolsó tiszta kép, amely átvillant rajta, a saját háza volt a domboldalon, a nappali ablaka, amely mögött még mindig égett valami halvány fény. Nem tudta, hiányzik-e onnan valaki most. Nem mert belegondolni.
A falióra kattogása, a radiátor halk zúgása, Teri neszei a konyhában és Mázli egyenletes légzése lassan olyan háttérzenévé vált, amelyre rá tudott bízni mindent, amit eddig magában cipelt. Már csak az volt a kérdés, amikor reggel felébred, lesz-e még bátorsága elmesélni, hogyan került a park padjára ezen az éjszakán.
Új hely, másik tábla
Reggel arra ébredt, hogy valami finoman megmozdul a lábánál. Kinyitotta a szemét, és először csak a kopott szőnyeg mintáját látta maga előtt, aztán Mázli barna fejét, amint kíváncsian fölé hajol, és egy halk vakkantással jelzi: itt a reggel.
A szobában félhomály volt, a redőnyt csak résnyire húzták fel. A konyhából edénycsörgés, vízforrás hangja szűrődött be. Józsefnek pár pillanatra fogalma sem volt, hol van, aztán lassan visszakúsztak az emlékei a hidegről, a padról, a kutya meleg leheletéről, és Feri arcáról, ahogy fölé hajolt.
Megpróbált felülni. Minden izma tiltakozott, mintha tegnap kilométereket gyalogolt volna, de a hideg bénultsága eltűnt a tagjaiból. A kezén, lábán tompa, bizsergő fájdalom jelezte, hogy visszatért belé az élet.
– Jaj, hát felébredt – dugta be a fejét Teri az ajtón. – Jöjjön csak, levest melegítettem. Az orvos szerint szerencséje volt.
– Milyen orvos? – ráncolta a homlokát József.
– Hát az ügyeletes. – Teri úgy mondta ezt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy éjjel orvost hívnak egy idegenre. – Feri hívta fel a rendelőt, átjött, megnézte magát. Azt mondta, most már jó, de pihenjen, és ne menjen ki egy darabig ilyen hidegben.
Az asszony olyan természetességgel sürgölődött körülötte, mintha legalábbis rokon lenne. A konyhában gőzölgő tányér várt rá, benne valami sűrű zöldségleves. Leült az asztalhoz, kissé bizonytalanul, mint aki nem tudja, illik-e egyáltalán elfoglalni a széket.
– Egyen, Józsi bácsi – nógatta Teri. – Aztán majd beszélünk.
A „majd beszélünk” hallatán kicsit összeszorult a gyomra. Tudta, nem úszhatja meg, hogy elmondja, honnan, hogyan került a parkba. Egyszerre érzett szégyent és dacoló makacsságot: vajon milyen jogon kérdezi ki őt két idegen az életéről? Aztán ránézett Mázlira, aki a konyhakövön feküdt, a fejét a mancsára hajtva, mintha ő is hallgatni készülne, és valami meglágyult benne.
Nem sokkal később Feri is beért, már civilben, kabát nélkül, a haját még vizes csíkok jelezték, hogy nem rég zuhanyzott. Leült vele szemben, maga elé húzott egy bögrét.
– Na, Józsi bácsi – kezdte, de a hangja nem volt számonkérő. Inkább óvatos. – Tegnap este azt mondta, majd ma. Szóval… van valaki, akit értesíteni kéne? Család, gyerek?
József letette a kanalat. A leves illata hirtelen túl nehéz lett.
– Van… fiam – mondta lassan. – Márk. Ott, ahol… eddig laktam.
Feri bólintott.
– És ő tud róla, hogy maga kint volt a parkban ilyen időben?
József elmosolyodott, de nem volt jókedvű ez a mosoly.
– Ha tudna róla, talán nem lenne ott. – Rápillantott a férfire, aztán félrenézett. – Megbeszéltük, hogy nekem az… jobb lesz egy otthonban. Csak úgy látszik, kicsit előbb lett sürgős, mint gondoltam.
Csend lett. A konyha falán a falióra kattogása hirtelen túl hangosnak tűnt. Teri abbahagyta a mosogatást, a víz csöpögése is lendületet vesztett.
Hirdetés– Úgy érti – kérdezte végül Feri –, hogy maga… ki lett téve?
Nem volt a hangjában hitetlenkedés, inkább valami lassan növekvő düh.
– Nem kiáltották bele az utcába – felelte József óvatosan. – Szépen, halkan mondták. Irattal, mindennel el volt intézve. Csak… amikor láttam, hogy a szobám helyén már fel van rakva a falmatrica, akkor úgy éreztem, nincs nagyon miről tárgyalni.
Feri hosszan kifújta a levegőt.
– Az ember azt hinné, hogy ilyen csak a hírekben van – mondta halkan. – Aztán tessék. Itt ül az asztalomnál.
– Nem rossz gyerek az én fiam – védekezett reflexből József. – Csak… elfáradt. Meg fél. Én is féltem volna a helyében.
– Mégis mitől? – csúszott ki Feriből.
– Attól, hogy ugyanaz lesz, mint velem – vonta meg a vállát József. – Hogy az élete rámegy valamire, amit nem ő választott. Anyját gondozni, engem nézegetni. Most gyereke lesz. Ő meg azt választotta.
Feri elhallgatott. Teri törölgette a kezét a konyharuhába, aztán leült ő is.
– Nézze, Józsi bácsi – szólalt meg lassan. – Az, ami magával történt, nincs rendben. Nem azért, mert az otthon eleve rossz, hanem mert így… don’t tudom… így valahogy olyan, mintha kidobnának egy régi bútort. Maga meg nem bútor.
– A dolgok néha egyszerűbbek, ha az ember bútornak képzeli magát – próbált tréfálkozni József, de a hangja elcsuklott.
– Van irata? – kérdezte Feri hirtelen. – Személyi, TAJ, ilyesmi.
– Van – bólintott. – Zsebemben. A bőröndben is. Az legalább velem jött.
– Jó. – Feri felállt. – Ismerek valakit a családsegítőnél. Egy Zsófit. Nem csodadoktor, de legalább tudja, kit kell hívni, mit kell kitölteni. Megkérdezem, mit lehet tenni.
– Nem akarok én bajt keverni – tiltakozott József. – Nem akarom, hogy Márkot elővegyék.
– Senkit nem fog „elővenni” senki – legyintett Feri. – De magának is jár valami biztonság. Ha tényleg otthonról volt szó, el lehet intézni rendesen. Úgy, hogy tudja, hova megy, mikor, milyen feltételekkel. Nem úgy, hogy a parkban fagy meg.
A „megfagy” szóra mindhárman egyszerre néztek Mázlira, mintha valahogy a kutya lenne az élő bizonyíték arra, hogy ez végül nem történt meg.
Zsófi még azon a délutánon átjött. Fiatal nő volt, alig harminc körüli, vastag sállal a nyakában, dossziéval a hóna alatt. Mosolya egyszerre volt hivatásos és őszinte.
Kérdezett: hol lakott, kivel, mióta, van-e nyugdíja, betegsége, gyógyszere. József eleinte zavarban volt, mintha vallatásnak élné meg, de aztán rájött, hogy a kérdések mögött nem ítélkezés van, hanem valami furcsa törődési forma, amit hivatalnak hívnak.
– Nézze, József bácsi – foglalta össze végül Zsófi, miközben a papírjait rendezgette. – Van pár intézmény, ami szóba jöhet. Nem luxus, de tiszta, rendben tartott helyek. Kell majd kérvényt beadni, jövedelemigazolást, ilyesmi. Ha szeretné, én segítek.
– És… mennyi idő, míg… – tétovázott az öreg. – Míg oda… be lehet menni?
– Ha szerencséje van, pár hét – vont vállat Zsófi. – Ha nincs, több. De megpróbálok gyorsítani rajta. Ez így, ahogy most történt, nem maradhat.
– Nem akarok én senki nyakán lógni – mondta József halkan. – Ha kell, addig is elvagyok valahogy.
– Addig nálunk lesz – vágta rá Teri, mintha ez nem is lenne kérdés. – Van kanapé, van leves.
– Meg kutya – tette hozzá Feri.
József lenézett a kezén pihenő meleg fehér-barnás bundára. Úgy simította végig, mintha aláírt volna valamit.
Az elkövetkező napok lassan teltek, de nem tétlenségben. Feri bejárt a munkahelyére, Teri intézte a háztartást, József pedig furcsa vendégként próbált a lehető legkevesebb helyet foglalni. Néha segített felvágni a zöldséget, máskor elmosogatott, de Teri mindig rászólt:
– Hagyja már, Józsi bácsi, nem azért van itt, hogy robotoljon.
Közben Zsófi intézte a papírokat. Egyik délután aztán azzal a hírrel érkezett, hogy van egy otthon a város szélén, ahol két héten belül felszabadul egy szoba. Kicsi, de világos, a kertben gyümölcsfák, bent társalgó, még sakk-készlet is.
– Nem ígérem, hogy csodaszálloda – mondta. – De nem is raktár. Oda embereket viszünk, nem bútort.
József a sakk szóra felkapta a fejét.
– Van ott, aki szeret játszani?
– Már hogyne lenne – mosolygott Zsófi. – Egy bácsi konkrétan csak azért vállalja a gyógytornát, mert utána sakkozhat valakivel.
Ez a kilátás furcsán megnyugtatta. Az otthon képe, amely eddig rideg intézménynek tűnt, hirtelen egy sakktábla köré rendeződő asztallá szelídült. Néhány figura, pár rövid beszélgetés, emberek, akiknek még van idejük eldönteni, hogy a paraszt mehet-e előre kettőt vagy csak egyet.
A holmik kérdése maradt hátra.
– Vissza kéne mennünk… – mondta Feri óvatosan. – A házhoz. A bőröndben is van, de gondolom, ott maradt egy s más.
József gyomra összerándult.
– Nem biztos, hogy örülnek, ha meglátnak.
– Majd én beszélek – legyintett Feri. – Maga addig maradjon itt. Maximum azt mondják, hogy nincs semmije. De legalább kiderül.
Két nap múlva Feri valóban visszatért a domboldali utcából. A kabátja ujján hófoltok olvadoztak, az arca feszültebb volt a szokásosnál.
– Na? – kérdezte óvatosan József.
– Volt egy kis… beszélgetés – felelte Feri. – A fiad… Márk, ugye? – kicsit össze is zavarodott, mert most ejtette ki először a nevét. – Hát, nem volt egyszerű. Azt hitte, maga már az otthonban van.
József lesütötte a szemét.
– Nem hazudtam neki – mondta halkan. – Csak megelőztem.
– Azt mondta, aggódott – folytatta Feri. – Amikor elmondtam neki, hol találta magát, elsápadt. Azt kérdezte, miért nem szólt. Nem tudtam megmondani, hogy magától kérdezze meg.
József vállai megereszkedtek.
– Nem biztos, hogy lenne rá válasz.
– Hozhattam pár dolgot – folytatta Feri, és félretolta a bejáratnál álló kisebb táskát. – Ruhákat, a fotókat az éjjeli szekrényről, azt a régi sakktáblát. A többihez meg azt mondta… – itt elhallgatott egy pillanatra –, hogy ha maga úgy gondolja, majd később elintézik.
– Az mit jelent, hogy „majd later”? – húzódott el József szája.
– Azt, hogy most még nem tud veled szembenézni. – Feri nem próbálta szebben csomagolni. – De sms-t is küldött. Azt mondta, hadd adjam át.
A zsebéből elővett egy összehajtogatott papírt. Nem volt rajta pecsét, sem hivatalos fejléc, csak pár sor sietős, ideges kézírás.
„Apa,
Feri mondta, hogy jól vagy. Örülök, hogy nem lett nagy baj. Sajnálom a történteket. Nem így akartam, csak minden egyszerre zúdult ránk. Remélem, az otthonban jobb lesz, mint itt lett volna. Ha rendeztük a dolgokat, felkereslek. Márk.”
József sokáig csak nézte a betűket. Nem volt benne nagy vallomás, sem drámai bocsánatkérés. De valahol a sorok között ott volt valami félresikerült szeretet, amit nem tudott másképp megfogni a fia.
– A „ha” az hosszú szó – mondta végül.
– De jobb, mintha semmi se lenne – felelte Feri. – Az ember néha csak odáig jut el, hogy leír egy „ha”-val kezdődő mondatot. A többihez idő kell.
A költözés napján az ég derült volt, de a hideg nem nagyon enyhült. József ezúttal két sállal a nyakában szállt be Feri kocsijába, a sakktábla az ölében, a táskája a lábánál.
Az otthon, ahová érkeztek, kívülről olyan volt, mint egy kissé megfáradt, sárgára festett családi ház, az oldalán toldással. A kertben tényleg állt két almafa és egy körte, a hó alatt is sejteni lehetett a formájukat. A bejáratnál kézzel írt tábla: „Napraforgó Idősek Háza”.
Bent enyhe fertőtlenítőszag keveredett a frissen főtt ebéd illatával. A folyosón színes rajzok lógtak – unokák művei –, a társalgóban pedig valóban ott állt egy kis asztal a sakktáblával. Mellette egy ősz bácsi ült, vastag szemüvegben, és a levegőbe lépegetett egy láthatatlan bástyával.
– Maga az új lakónk? – lépett oda egy középkorú nő, fehér köpenyben, de színes, pöttyös pólóban. – Én vagyok az Éva, az intézményvezető. Jöjjön csak, megmutatom a szobáját.
A szoba kicsi volt, de tiszta. Egy ágy, egy kis szekrény, egy éjjeliszekrény, ráérősen kattogó falióra. Az ablak a kertre nézett; ha majd jön a tavasz, látni fogja a rügyeket.
– Ha hozott fotókat, kitehetjük ide – mutatott az üres falra Éva. – És ha jól hallottam Zsófitól, szeret sakkozni.
– Elmegy – bólintott József.
– Na, akkor Pista bácsi örülni fog. – Éva az ajtóból intett a szemüveges bácsi felé. – Már hetek óta nyaggat, hogy nincs kivel játszania.
Feri letette a táskát, a sakktáblát az asztalra. Egy pillanatig csöndben álltak egymás mellett.
– Na, Józsi bácsi – szólalt meg végül. – Innen már… maga lép.
– Mint a paraszt a sakktáblán – mosolyodott el halványan az öreg. – Egyet előre, aztán vagy lesz belőle valami, vagy leütik.
– Néha a parasztból lesz a vezér – vágta rá Feri. – Ha elér a tábla végéig.
József elgondolkodott.
– Nem akarok én már vezér lenni – mondta. – Csak jó lenne, ha még pár lépést gondolkodva tehetnék meg.
Feri bólintott.
– Abban benne leszek. Meg… ha unja a társaságot, Mázli is szívesen eljön látogatóba.
– A kutya? – kérdezte József, és először csillant meg valami élénkebb fény a szemében.
– Persze. – Feri elmosolyodott. – Már úgyis a maga lábánál alszik otthon.
Elnevették magukat mind a ketten, röviden, halkan. A nevetés nem tüntetett el mindent, ami addig történt, de valami vékony hidat vert közéjük és a jövő közé.
Amikor Feri elment, József lassan kipakolta a táskáját. A fotókat – Erzsipárnát, a gyerekkori Márkot, egy közös kirándulós képet – gondosan a falra tűzte. A sakktáblát az ablak alatti asztalra rakta, a figurákat egyesével a kezébe vette, megtapogatta.
Végül egy parasztot vett a kezébe, és a tábla közepére tette.
– Menjünk akkor, fiam – motyogta maga elé, bár nem tudta, kinek szól a megszólítás. Saját magának, Márknak, vagy annak az ismeretlennek, aki holnap leül vele játszani.
A kert felől gyerekhangok szűrődtek be – valaki éppen látogatóba érkezett a nagymamához. József az ablakhoz lépett, kinézett a hóra, a fákra, a távolban sejlő városra. Nem volt benne diadalérzet, sem teljes beletörődés. Inkább csak valami csendes, fáradt tudomásulvétel: erre jött ki a játszma, amit eddig játszott.
De a táblán még minden figura a helyén állt. És amíg az ember képes egyet lépni, addig a játék nem ért véget.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
