Potyog a könnyem, de látom, hogy ez tényleg az ő írása…
A férjem, aki nincs többé, arra kért, hogy csak a halála után olvassam el ezt a levelet. Így tettem, és a mostani halottak napja alkalmából végre eleget próbálok tenni kérésének: azt akarta, hogy a „Drága feleségem!”-nek címzett levelét mások is elolvassák.
Úgy hozta a végzet, hogy amikor ezt a levelemet olvasod, én már csak odafentről tudok vigyázni rád. Most, amíg még a betegségem engedi, leírom neked azt a nagyon fontos gondolatot, amit kimondani egészen idáig nem mertem. Nem akartam, mert engem az apám úgy nevelt, hogy egy férfinek erősnek és keménynek kell lenni.
Mindig azt mondta, hogy csak a lányok sírnak és csak ők beszélnek gyengéd érzelmeikről. Egy igazi férfi nem tesz ilyet! Talán csak így akart megkímélni engem attól, amit ő élt át anyám mellett, akit rajongásig szeretett, és aki végül elhagyta őt, meg engem is, amikor 12 éves voltam. Apámmal maradtam, de amiket a szerelemmel kapcsolatban a lelkemre kötött, azt mindeddig titokként őriztem.
Amikor megismertelek téged, tudtam, hogy te vagy az a nő, akivel le akarom élni az életemet, és ha mást nem is, de ezt betartottam. Amikor igent mondtál, az nekem igazi csoda volt, és azután is minden új, veled töltött napot így éltem meg. A sors azonban úgy akarta, hogy csak eddig tartson a boldogságunk – legfeljebb odafent találkozhatunk újra.
