Hányszor eszembe jut, vajon hova lett az a tündéri, anyás, bújós kisbaba, akinek én voltam a mindene? Azt hittem, senki sem állhat közénk. A férjemért is tűzbe tettem volna a kezem. És erre tessék...!
Olivér, az életem szerelme a lányommal él. Nemrég gyerekük született, akit még sosem láttam. Nem beszélek ugyanis se a volt férjemmel, se Verocskával, mióta elhagytak. A közös otthonunkból költöztek el kéz a kézben.
A lányom kezdett ki Olivérrel, ebben biztos vagyok. Figyelmeztetett a barátnőm, nem egyszer, hogy szóljak rá Verámra, ne illegesse magát folyton a férjem előtt, de csak nevettem, és legyintettem rá: csak gyakorolja nyugodtan a pillarebegtetést. Büszke voltam rá nagyon, micsoda jó kis bögyös nőci lett a csupaláb, semmi mell kamaszlányból. Az persze fel se merült bennem, hogy Olivérre is hatással lehet a nevelt lánya. Könyörgöm, harminc év van köztük!
Semmit se tudtam kettejük vonzalmáról, amíg egy napon rájuk nem nyitottam a fürdőszobában. Hazaugrottam valamiért. Ahogy beléptem a házba, első utam a mosdóba vezetett, amely azonban már duplán foglalt volt. Porig aláztak. De még mielőtt megfogalmazódott volna bennem, hogy vége a házasságomnak, rácsodálkoztam a lányomra. Az én szelíd, szótlan, félénk kis tündérkémre, aki mint egy dévaj gogotáncosnő, elképesztő fehérneműben vonaglott a férjemen.
