Tulajdonképpen nevetséges szitu volt. Egészen abszurd. Akárcsak a magyarázatuk: szerelmesek lettünk. Rólam egyöntetűen azt állították, hogy nagyon szeretnek. Ha így lenne, válaszoltam nekik, nem tettétek volna ezt velem. Ha nem így lenne, már elköltöztünk volna, jegyezte meg Olivér. A lányom sírt, amikor összepakolta a holmiját. Jó lett volna megölelni, de annyira gyűlöltem azért, amit tett.
Tudta, mennyire szeretem Olivért. Tudta, emlékeznie kellett rá, milyen sokáig kerestem a megfelelő társat, aki igazán mellettem, mellettünk áll.
Miért kellett neki ez a vén pasi? Vagy egyszerűen csak le akart győzni? Engem, az édesanyját?
Elköltöztek egy másik városrészbe, ahol senki sem ismerte a történetüket, de nekem maradnom kellett. Még most is össze-összesúgnak a hátam mögött. Sajnálnak, de van, aki szerint meg kellene bocsátanom nekik az unokám miatt. De erre képtelen vagyok.
