Igyekeztem diplomatikusan válaszolni. - Jöhetne, de nem hiszem, hogy hétvégén el tudna szabadulni otthonról. - Pedig el tud - jelentette ki Kinga. - Honnét veszed ezt? - kérdeztem. - Ő mondta, hogy szívesen eljön velünk, ha te hívod - jelentette ki diadalmasan. Mit tehettem? Felhívtam. - Örülök, hogy hívtál - mondta kedvesen. - Értem tudtok jönni? Ma nagyon jó napom van, talán még a botocskám sem kell...
Ezúttal én kezdeményeztem
Nagyon szép napot töltöttünk együtt. Ha Attila jelezte, leültünk pihenni. Kinga egyszerre volt figyelmes, aggódó és féktelen - de ezt teljesen rendben valónak találtam. Egy padon ülve néztük, ahogy száguldozik - jól éreztem magam, úgy, mint már nagyon régen. - Sajnálom a múltkorit - jegyezte meg Attila halkan. - Én nem - mondtam. Felé fordultam, két kezembe fogtam az arcát. - Szeretném, ha megcsókolnál. Újra. És mindig. Nem a betegségedre gondoltam, nem a botra, a tolószékre, amikor eltoltalak magamtól. Hanem arra, hogy nős vagy. És hozzám képest igen gazdag... Attila ragyogott. - Nem a betegségre? Istenem, neked az a legnagyobb bajod, hogy nős vagyok? Hát azon a legegyszerűbb változtatni - jelentette ki, és megcsókolt. - A gazdagságon nem szeretnék változtatni - tette még hozzá. - Inkább remek kis életet élnék veled és Kingával, ha lehet. - Erre nem mondok nemet - feleltem, és nevetve hagytam, hogy Kinga ránk vesse magát. - És annyit meg tudok ígérni: én mindig, mindenhonnan hazatérek - súgta a fülembe.
Nekem adta a férjét
Nem tudom, mit gondoltam a házasságukról, valószínűleg többet, mint ami mögötte volt. Attila felesége csak annyit mondott: "Viheted ezt a roncsot!" És én boldogan toltam ki a tárgyalóteremből a válása után Attilát. Ennek már öt éve. Az állapota szerencsére nem romlott, és hogy teljes értékű társam, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a kisfiunk...
