Lefeküdtem egy hajléktalannal… de reggel tényleg ledöbbentettSoha nem gondoltam volna, hogy egyszer leírok ilyesmit. Mégis megtörtént – és épp ezért hiszem, hogy meg kell osztanom másokkal.
Aznap este egy barátnőm, Klári hívott meg egy születésnapi buliba a városba. Tudtam, hogy mindenki elegánsan fog megjelenni: drága ruhák, csillogó ékszerek, parfümök illata, poharak csilingelése. Én viszont – félig dacból, félig tréfából – úgy döntöttem, hogy valami olyat teszek, amire senki sem számít.
Ahogy kiléptem a buszmegállóból, megláttam egy férfit a padon. Kopott kabát, szakadt cipő, ápolatlan szakáll. Hajléktalan volt – ezt bárki azonnal észrevette volna. De a szeme… A szeme tiszta volt. Nem volt benne részegség, nem volt benne harag. Valami mély szomorúság és csendes méltóság sugárzott belőle.
– Adna egy szendvicset? – kérdezte halkan.
Megálltam. A szívem furcsán hevesen vert. Nem tudom, miért éppen akkor, miért éppen ott… de nem tudtam továbblépni.– Egy szendvicset? – ismételtem, majd hirtelen kiböktem: – Inkább jöjjön velem.
Ő elkerekedett szemmel nézett rám.– Komolyan gondolja? – kérdezte döbbenten. – Asszonyom, ne csináljon viccet belőlem. Nem akarja, hogy kinevessék magát?
– Engem már régen nem érdekel, mit gondolnak mások – válaszoltam. – Jöjjön. Egy estére felejtse el az utcát.
Lassan felállt, és elindult mellettem. A járókelők utánunk néztek, de nem törődtem velük. Éreztem, hogy valami készül – valami, ami megváltoztatja az estémet.
Amikor hazaértünk, zavartan toporgott az ajtóban.– Nem tudom, mikor voltam utoljára rendes lakásban – mondta halkan.
– Akkor itt az ideje, hogy újra megtapasztalja – feleltem mosolyogva. – Először is, engedek egy fürdőt.
Két órán át ült a kádban. Közben én kimostam a ruháit, és a szekrényemből adtam neki egy inget meg egy nadrágot, amiket már rég nem hordtam. Amikor kilépett a fürdőből, megálltam, és szó szerint tátva maradt a szám.
– Maga… teljesen más így – suttogtam. – Mintha egy másik ember állna előttem.
Elmosolyodott, kissé zavartan.– Nem is emlékszem, mikor nézett rám utoljára így valaki. Hogy ne csak koldust lásson bennem, hanem embert.
– Talán ideje lenne újrakezdenie – jegyeztem meg.
A férfi elnevette magát, de a szeme sarkában könny csillant.– Könnyű ezt mondani… De ha tudná, mi mindent veszítettem el.
Nem kérdeztem tovább. Ehelyett azt mondtam:– Van kedve velem jönni egy buliba?
– Egy buliba? – nézett rám döbbenten. – Így? Velem?
– Így. Magával.
És elindultunk együtt.
Amikor beléptünk Klári születésnapi bulijába, a barátaim szó szerint ledermedtek. Én azonban kihúztam magam, és határozottan bemutattam őt.– Ő itt Zoltán – mondtam. – A párom.
Először síri csend lett. Aztán – legnagyobb meglepetésemre – senki nem nevetett. Zoltán nyugodtan kezet nyújtott mindenkinek, és olyan természetességgel kezdett beszélgetni, mintha mindig is közénk tartozott volna.
– Régen tanár voltam – mesélte az egyik barátomnak. – De aztán… hát, az élet máshogy alakult.
Mindenki érdeklődéssel hallgatta. Nem voltak kínos kérdések, nem volt gúny. Csak emberek, akik kíváncsian hallgattak egy másik embert. És én ott, mellette, büszkébb voltam rá, mint bármikor bárki másra.
Az este után hazamentünk. Lefeküdtünk egymás mellé. Nem volt bennünk sietség, nem volt bennünk harsány vágy. Csak csend, melegség, és az, hogy valaki végre mellettem van.
Reggel, amikor felébredtem, az ágy másik fele üres volt. Az asztalon egy gondosan összehajtott papír várt. A szívem hevesen vert, miközben kibontottam.
„Köszönöm, hogy egy estére emberként nézett rám. Én valójában valóban tanár voltam. Magyar szakos. Volt családom, feleségem, gyerekem. De egy autóbalesetben mindent elveszítettem. Nem az ital vitt el, hanem a sors. Egyedül maradtam, és lassan az utca szélére sodródtam. Az ön bizalma többet ért nekem, mint bármilyen adomány. Most mennem kell… de tudni fogom: van, aki nem fordította el a fejét.”
Ültem a levél fölött, és a könnyeim potyogtak. A világ ugyanaz maradt körülöttem: a falak, a bútorok, a kert az ablak alatt. De bennem valami végleg megváltozott.
Délután felhívott Klári.– Rózsa, ki volt az a férfi, akivel tegnap jöttél? – kérdezte kíváncsian.
– Egy ember – feleltem egyszerűen. – Csak egy ember, aki megérdemelte, hogy valaki lássa benne azt, aki volt, és azt, aki lehetne.
Aznap este, amikor lefeküdtem, egy gondolat járt a fejemben: néha egyetlen gesztus elég ahhoz, hogy valakit visszaemeljünk az emberségbe. Nem pénz, nem ajándék – hanem az, hogy nem fordítjuk el a fejünket.
És ez a történet nemcsak Zoltánról szólt. Hanem rólam is. Mert talán aznap este én is visszakaptam valamit, amit rég elvesztettem: a hitemet abban, hogy az emberek képesek változtatni – magukon és másokon is.
