Nem leszel sosem szépségkirálynő” – Egy mondat, ami örökre megváltoztatta az életem
Első rész – A gyerekkor árnyai
– „Andi, kislányom, te nem vagy valami szép teremtés.”Anyám, Ilona mondta ezt egyszer, miközben a konyhában a fejemre igazította a sapkámat. A hangja nem volt kemény, inkább olyan fásult és lemondó, mintha egy hideg tényt közölne, amin kár vitatkozni. Én ötéves voltam akkor, és úgy éreztem, mintha a szívembe nyilalt volna valami.
Apám, Pista ott ült az asztalnál, és hallgatta a beszélgetést. Az újság fölött nézett rám, a szeme szomorú volt, de nem szólt. Csak az ujjával dobolt az asztalon, ahogy mindig, amikor dühös volt, de nem akarta kimutatni.
Azóta minden alkalommal, amikor tükörbe néztem, nem a saját arcomat láttam, hanem anyám hangját hallottam a fejemben. „Nem vagy szép.”
Az óvodában is ez motoszkált bennem. Amikor a többi gyerek fogócskázott, én a sarokban babáztam egyedül. Az óvónő, Marika néni sokszor próbált bevonni:– „Gyere, Andikám, játssz velük!” – mondta kedvesen.De én csak megráztam a fejem. Belül azt gondoltam: „Ha csúnya vagyok, biztos nem akarnak velem játszani.”
Egy délután, hazafelé menet, anyám megállt beszélgetni a szomszédasszonnyal, Terka nénivel. Én ott álltam mellettük, és hallottam, ahogy anyám nevetve odaveti:– „Ez az Andi kicsit csúnyácska, de hát majd kinövi, nem igaz?”
Terka néni csak mosolygott. Nekem viszont olyan érzésem volt, mintha a föld kicsúszna a lábam alól.
Este apám bejött a szobámba, leült az ágyam szélére, és megsimogatta a fejem:– „Kislányom, ne törődj azzal, amit anyád mond. Te nekem a legszebb vagy.”– „De apa, ha mindenki más szerint nem, akkor mit számít?” – kérdeztem sírva.
Apám nem tudott mit felelni, csak átölelt.
Második rész – A kamaszkor vihara
Az iskola még nehezebb volt. Az osztályban a lányok sokszor összesúgtak a hátam mögött.– „Nézd már, mekkora a füle!” – nevetett egyszer a padtársam, Évi.– „És a haja is olyan szanaszét áll.” – tette hozzá a barátnője.
Hazamentem, és könnyezve kérdeztem meg anyámat:– „Anya, tényleg olyan ronda vagyok?”Ő vállat vont, mintha semmiség lenne:– „Nem mindenki születik szépnek. Lesz, aki csinos lesz, más meg okos. Te inkább tanulj, az többet ér.”
Ez sem segített. Úgy éreztem, mintha valami bélyeget sütöttek volna rám.
HirdetésA kamaszkor még rosszabb volt. Tizenhárom évesen tele lettem pattanással, a hajam zsírosodott, és egyre nagyobb szemüveget hordtam. Nem volt önbizalmam, és minden reggel gyomorgörccsel indultam iskolába.
Egyetlen barátnőm volt, Dóri. Ő mindig biztatott:– „Andi, ne hallgass rájuk! Nem az számít, hogyan nézel ki, hanem hogy milyen ember vagy.”– „De ha mindenki a külsőt nézi, akkor ez mit ér?” – sóhajtottam.Dóri széttárta a karját:– „Én akkor is szeretlek barátnak, és ez a fontos.”
Aztán egyszer új fiú került az osztályunkba. Péternek hívták. Magas volt, barna szemű, és mindig mosolygott. Az első hetekben azt hittem, csak udvariasságból szól hozzám, de aztán egy délután odalépett:– „Andi, nincs kedved kijönni velem a Tisza-partra? Úgy hallottam, szereted a vizet.”
El sem hittem, hogy tényleg nekem mondja. Elmentünk sétálni, és órákig beszélgettünk. Péter hirtelen megállt, és a szemembe nézett:– „Szerintem szép vagy. Nem úgy, ahogy a plakátokon mutatják a lányokat, hanem igazi szépséggel.”
Meg sem tudtam szólalni. Aznap este először gondolkodtam el azon: lehet, hogy anyámnak nincs igaza? Lehet, hogy mégsem vagyok olyan „csúnyácska”?
Harmadik rész – Felnőttként szembenézni a múlttal
Az évek múltak. A pattanások eltűntek, a hajam hosszabb lett, és egyre inkább kezdtem elfogadni magam. Elkezdtem sportolni, futni jártam, és egyre jobban éreztem magam a bőrömben. Az utcán már férfiak is rám mosolyogtak, és az önbizalmam lassan épülni kezdett.
Az érettségi után Pétert hazavittem bemutatni a szüleimnek. Anyám végigmérte, majd csak annyit mondott:– „Hát, legalább normális fiú.”
Péter később azt súgta nekem:– „Ne hagyd, hogy lehúzzon. Te sokkal több vagy annál, amit ő lát.”
Az egyetemen már más ember lettem. Volt baráti köröm, buliztunk, nevettem, éltem. Egyszer még a kollégáim beneveztek egy szépségversenyre is – csak viccből –, és harmadik helyezést értem el. Mikor elmeséltem anyámnak, csak ennyit mondott a telefonba:– „Na látod? Mondtam én, hogy majd kinövöd.”
Nevettem is, sírtam is egyszerre.
Most huszonnyolc éves vagyok. Budapesten élek, egy könyvkiadónál dolgozom szerkesztőként. Péterrel már nem vagyunk együtt, másfelé sodort minket az élet, de a barátságunk megmaradt. Dóri, a gyerekkori barátnőm, ma is mellettem áll.
Anyámmal ritkán beszélek. Apám pár éve meghalt – ő volt az egyetlen, aki mindig hitt bennem. Néha azon gondolkodom: ha anyám akkor más szavakat mond, vajon könnyebb lett volna felnőni? Vagy éppen ezek a sebek tettek azzá, aki ma vagyok?
Egy valamit biztosan megtanultam: a szépség nem a tükörben kezdődik, hanem abban, hogy elhisszük magunkról, hogy értékesek vagyunk. És bármilyen furcsa, ehhez nem mindig elég, ha mások mondják – magunknak kell felismernünk.
