A Nagy-Koppányi domb tetején, ahol a reggeli köd előszeretettel telepedett meg a fenyők ágai között, állt a Galgóczi-villa. A falu népe csak úgy emlegette: A Csendház. Volt benne valami baljósan néma; olyanfajta némaság, amit nem a béke szül, hanem a benne ragadt fájdalom.
A villa márvány padlója minden lépést visszaverve sípolt vissza a falakról, a hosszú folyosók pedig olyanok voltak, mintha minden neszre összerezzennének. Így volt ez már több mint két éve — mióta Galgóczi Nóra, a ház úrnője, tragikus módon elvesztette életét, amikor egy késő esti viharban hazafelé tartott a fiával együtt.
A kis Bence túlélte a balesetet — de az orvosok közölték: soha többé nem fog tudni járni.
Akkor hatéves volt. Most nyolc. És a nevetése azóta sem tért vissza.
A legtöbb napját a villa hatalmas ablakai előtt töltötte, kerekesszékében ülve, s figyelte a völgyet, ahol valaha órákon át szaladgált, labdát rúgott, vagy köveket dobált a patakba. A házban mindenki csendben mozgott körülötte, mintha attól félnének, hogy ha megszólítják, összetörik valami benne.
Az apja, Galgóczi András, az ország egyik legismertebb építési vállalkozója volt, ám azóta alig volt otthon. A gyász elől a munkába menekült, egyre később járt haza, és egyre ritkábban nézett a fia szemébe.
És akkor jött Lilla.
A faluban azt suttogták, hogy túl gyorsan újranősült András. Hogy Lillában van valami, amit nem lehet egészen megérteni — a mosolya széles volt, de a hideg mégis ott fénylett a tekintetében. Az udvarházban azóta másfajta csend honolt: a megfagyott szavak csendje.
A délután, amikor minden megváltozott
Aznap délután a nappaliból tompa koppanások hallatszottak. Bence a kis faasztalra helyezett építőkockákat próbálta egymásra rakni. Remegő ujjai nehezen tartották a kockákat, és amikor az egyik lecsúszott az asztalról, a földön koppant.
A háttérben Lilla állt megfontolt merevséggel, karját mellkasa előtt összefonva.
– Egész nap csak ülsz itt… – mondta élesen.
– Nem lehetne végre valami értelmeset csinálni?
Bence összehúzta magát. Nem nézett fel, csak némán új kocka után nyúlt.
– Próbálok… – suttogta alig hallhatóan.
– Próbálsz? – Lilla hangja magasra csapott. – Az apád mindent megad neked! Minden vágyadat teljesíti, és te még egy torony felépítésére sem vagy képes?
A kisfiú ujjai megremegtek, és az újabb kocka is leesett, gurulva a zongora lába felé.
– Bocsánat… – lehelte.
Lilla szemében düh villant.
– Nézz rám, amikor beszélek! – csattant fel.
Bence a könnyeit nyelte, arca égővörössé vált, de nem fordult felé.
Aztán a szoba csendjét egy sokkal halkabb, mégis erősebb hang törte meg:
– Kérem, asszonyom… ne így beszéljen vele.
Lilla megfordult. A bejáratnál Zsoldos Anna, a villa új házvezetőnője állt, kezében frissen vasalt vászon- és kéztörlőkkel teli tálcával. Anna szelíd arcú, vékony nő volt; még csak egy hete dolgozott a villában.
A hangja remegett, de a tekintete szilárd volt.
– Mit mondott? – kérdezte Lilla jéghidegen.
– Csak annyit, hogy… ő még gyerek – felelte Anna lassan, óvatosan. – És kegyetlen így beszélni vele.
A pillanat olyan volt, mintha villám csapott volna a szobába. Bence levegőt sem vett. Senki sem mert Lillának visszaszólni. Soha.
Lilla szeme összeszűkült.
– Maga még nem tudja, hol a helye – sziszegte.
Anna azonban felemelte az állát.
– Lehet… de azt tudom, hogy a kedvességet nem szabad elfelejteni.
És ekkor halkan kinyílt a nappali ajtaja.
András visszatér
A küszöbön állt András, sötétkék öltönyben, nyakkendője kissé meglazulva, arcán fáradt, de éber kifejezéssel. Ahogy körbenézett, a tekintete Lillára siklott, majd Annára, végül a sírást visszatartó Bencére.
– Mi folyik itt? – kérdezte rekedten.
Lilla pattogó hangon válaszolt volna, de András a kezével elnémította.
– Anna…? – kérdezte várakozón.
A házvezetőnő lesütötte a szemét.
– Elnézést, uram… csak nem bírtam tovább hallgatni, ahogyan bántják a fiát.
Lilla hangja fuldokló nevetésbe csúszott.
– Micsoda arcátlanság… én csináltam bármit is?
– Igen. – András hangja halk volt, mégis elég erős, hogy a levegő megfeszüljön. – Ő a fiam. És ha valaki bántja, arról tudnom kell.
Lilla arcáról eltűnt a szín. Bence lassan felemelte a fejét, és zavartan bámult apjára.
András letérdelt a fia mellé.
– Mi történt, Bence? – kérdezte gyengéden.
– Csak… csak rosszul raktam rá a kockát… – motyogta a kisfiú.
András halkan sóhajtott, a házvezetőnő felé fordult, s bólintott.
– Köszönöm, Anna. Tényleg.
Ő csak ennyit mondott:
– Nem tettem semmi különöset.
De mindketten tudták: igenis tett.
Egy gyereket megvédett.
A nevetés első visszhangja
Aznap este a villa úgy lélegzett, mint aki hosszú idő után először vesz mély levegőt. A folyosón a régi falióra tompán ütötte el a kilencet, a konyhából elhalt az edénycsörgés, csak a nappaliban pislákoló állólámpa fénye húzott hosszú árnyékokat a parkettára.
Bence ott ült a kerekesszékében az ablak mellett, és nézte, ahogy a domboldal lassan beleolvad az esti sötétbe. A falu fényei apró csillagokként hunyorogtak a völgyben.
Az ajtó halkan nyílt, Anna dugta be a fejét.
– Zavarok? – kérdezte óvatos mosollyal.
– Nem… – rázta meg a fejét Bence. – Csak nézem a lámpákat.
Anna beljebb lépett, karján egy vékony pokrócot hozott.
– Gondoltam, fázni fogsz – mondta, és finoman a fiú vállára terítette a puha, bézsszín takarót. Megigazította, nehogy összegyűrődjön a karfánál.
– Köszönöm – suttogta Bence.
Anna leült mellé egy alacsony zsámolyra. Nem szólt rögtön – csak együtt nézte vele a völgyet. Egy idő után Bence maga kezdett beszélni.
– Ott… – biccentett az egyik apró fény felé. – Ott a templom. Onnan hallani a harangokat, ha nyitva az ablak.
– Hallottam ma reggel – felelte Anna. – Hétkor kondultak először.
– Régen oda jártunk anyával… – mondta Bence halkan. – Ő mindig megengedte, hogy én gyújtsam meg a gyertyát.
Anna ajkán finom mosoly jelent meg, de a szemében fájdalom villant.
– Biztos nagyon szerette – jegyezte meg.
– Szeretett – javította ki Bence, az „ed” múlt időre még nem állt rá a nyelve. – Mindig azt mondta, hogy én vagyok a legnagyobb ajándék az életében.
A fiú hangja elcsuklott, Anna pedig ösztönösen kinyújtotta a kezét. Nem fogta meg, csak a kerekesszék karfájára tette, közel az ő ujjaihoz.
– Gondolom, most is így mondaná – felelte halkan. – Csak… most már nem halljuk.
Bence bólintott. A torkában fojtogatta valami.
– Maga… is anyuka? – kérdezte tétován.
Anna elidőzött a kérdésen. Alig észrevehetően vett mélyebb levegőt.
– Igen – mondta végül. – Van egy fiam. Máté. Tizenhárom éves.
– Ő hol van?
– Az apjával – felelte. – Nagykanizsán élnek. Én… – elmosolyodott, de volt benne egy csipetnyi szomorúság – ... én csak vendég vagyok az életében mostanában. De ha tehetem, átutazom hozzá.
– Biztos hiányzik – mondta Bence.
– Nagyon – bólintott Anna. – De… az ember néha akkor is dolgozni kényszerül, ha a szíve máshova húzná.
Egy pillanatra csend lett köztük. Valami kimondatlan, közös fájdalom lebegett a levegőben: egy fiú, aki elveszítette az anyját, és egy anya, aki elveszítette a mindennapjait a fiával.
– Én is hiányolom… – Bence szájából alig jött ki a hang. – Anyát.
Anna felnézett rá.
– Tudom – mondta egyszerűen. – És jogod is van hozzá.
Nem vigasztalta üres szavakkal, nem mondta, hogy „majd jobb lesz”, vagy „az idő mindent begyógyít”. Csak ott volt. És a jelenléte valami melegséget vitt a mellkas mélyére.
A reggelek új rendje
A következő napokban valami apró, de határozott változás indult el a Csendházban. Anna nem csinált semmi különlegeset – legalábbis kívülről úgy tűnt. Mégis, a házban élők észrevétlenül másképp kezdtek mozogni.
Reggelente, mielőtt Bence felébredt volna, a konyhában már sercegett a vaj a serpenyőben. Anna palacsintát sütött, vékonyakat, ahogy az édesanyja tanította. Az egyikbe baracklekvár került, a másikba fahéjas alma, a harmadik üresen maradt.
Amikor betolta a tálcát Bence szobájába, a fiú csodálkozva pillantott fel.
– Ez mi? – kérdezte, mintha még soha nem látott volna reggelit.
– Kísérlet – mondta Anna komolyan. – Arra, hogy vajon melyik palacsinta a legjobb egy nyolcéves fiúnak a Nagy-Koppányi domb tetején.
– Nyolc és fél – javította ki Bence reflexből.
– Bocsánat – tette a mellkasára a kezét Anna. – A tudományos pontosság kedvéért: nyolc és fél.
Bence szája sarkában egészen halvány mosoly jelent meg. Anna úgy tett, mintha nem vette volna észre, csak letette a tálcát az ágy mellé, és óvatosan segített neki felülni.
– A barackos a kedvencem – mondta Bence, miután végigkóstolta.
– Tudtam – bólogatott Anna. – Ez minden rendes magyar gyerek kedvence.
– És… maga gyereke is szereti? – kérdezte Bence.
– Máté? Ő mindent szeret, ami édes – nevetett Anna halkan. – Szerinte a zöldségleves íze is jobb, ha utána palacsintát kap.
Bence elmosolyodott, és ezúttal nem is próbálta elrejteni.
Lilla árnyéka
Lilla mindezt rosszalló tekintettel figyelte. Egyre gyakrabban állt meg a folyosó végén, karba tett kézzel, és néma bírálattal nézte, ahogy Anna tolja a kerekesszéket ki a teraszra, vagy halkan mesél valamit Bencének a konyha sarkában ülve.
Egy délelőtt aztán robbant a feszültség.
Bence a nappaliban ült, előtte egy nagy, fehér rajzlap hevert az asztalon. Anna színes ceruzákat tett ki elé.
– Rajzoljunk valamit – javasolta. – Amit csak szeretnél.
– Nem tudok szépen rajzolni – mondta Bence.
– Mutasd meg, mennyire nem tudsz, és majd eldöntöm – felelte mosolyogva Anna.
Bence gondolkozott egy kicsit, aztán bizonytalan vonalakkal egy házat kezdett rajzolni. Magas tetőt, két ablakot, középen ajtót. Az egyik ablakban egy kis alakot firkantott: kerek fej, szeme két pötty, mosoly vonalnak.
– Ez…? – kérdezte Anna halkan.
– Én – bólintott Bence.
– És hol legyen apa? – kérdezte.
A fiú keze megállt a papír felett.
– Ő… mindig dolgozik – mondta végül. – Nincs otthon.
Anna szíve összerándult. Már vette volna a bátorságot, hogy azt mondja: „Azért helye itt is van”, amikor Lilla belépett.
– Mi ez a rumli? – kérdezte fagyosan.
Az asztalon valóban hevert néhány ceruza, egy radír, és egy kis kupac forgács. Nem sok, de Lilla úgy nézett rá, mintha háborús törmelék lenne.
– Rajzolunk – felelte Anna. – Bence fantasztikus házat készített.
– Nem ezért fizetik magát – vágta rá Lilla. – Nem rajzolgatni kell, hanem elvégezni a munkát. És te… – fordult Bencéhez – miért nem a feladataidat csinálod?
– Milyen feladatait? – kérdezte óvatosan Anna.
– Tornáznia kéne – felelte Lilla. – A gyógytornász is mondta, nem? De könnyebb itt ülni, és sajnáltatni magát.
Bence arca elfehéredett. A ceruza kiesett a kezéből.
– Nem… én nem sajnáltatom… – kezdte, de Lilla leintette.
– Mindig ez van. Mindenki körülrajong, mintha ő lenne az egyetlen, akinek nehéz. Az élet másnak is fáj, tudod? – vetette oda.
Anna szeme villant.
– Kérem… – szólalt meg határozottabban. – Ez nem az a mód, ahogy egy gyerekkel beszélni kell.
– Maga ebbe ne szóljon bele – ripakodott rá Lilla. – Nem maga neveli. Maga csak takarít.
– Én… – Anna vett egy mély levegőt. – Én is anya vagyok. És ha az én fiamat így szólná le valaki, nagyon remélném, hogy lenne valaki, aki közbelép.
Lilla arca vörös lett.
– Maga… – kezdte, de ekkor a folyosóról lépések közeledtek.
András lépett a nappali ajtajába. A kabátja a karján lógott, mintha még le sem volt ideje akasztani. Látszott rajta, hogy hallotta a vita végét.
– Mi történt? – hangja fáradt volt, de kemény.
Lilla azonnal védekezni kezdett.
– A házvezetőnő ismét túllépett a hatáskörén. A gyereknek tornáznia kéne, nem…
– Bence? – szakította félbe András, a fiára nézve.
A kisfiú óvatosan felemelte a fejét.
– Csak rajzoltunk… – mondta. – A tornát holnap is megcsinálhatjuk.
András tekintete végigfutott a papíron, rajta a házon, a kis figurán az ablakban. Aztán Annára nézett, aki mereven állt, mint aki bármelyik pillanatban bocsánatot kér.
– Anna, köszönöm, hogy foglalkozik vele – mondta András.
Lilla felháborodottan felnevetett.
– Ez most komoly? Ő lázítja ellenem a gyereket!
– Nem lázít senki senki ellen – felelte András. – Csak… végre valaki beszél Bencével.
A férfi hangja elcsendesült, de benne volt az a súly, amitől Lilla inkább kifordult a szobából, mintsem folytassa a vitát.
Ahogy az ajtó becsapódott, a villa mintha összerezzent volna. András fáradtan sóhajtott.
– Anna… ha úgy érzi, túl messzire ment ma, szóljon, jó? – mondta halkan. – De… őszintén szólva, örülök, hogy valaki végre nem csak körülötte járkál, hanem mellette is ül.
Anna szeme megtelt könnyel, de csak bólintott.
– Én… csak azt szeretném, ha nem félne attól, hogy hibázik – nézett Bencére. – A gyerekeknek szabad hibázniuk.
– Az apáknak is – tette hozzá félhangosan András, és egy pillanatra különös, fáradt mosoly suhant át az arcán.
A játék, ami mindent átírt
Néhány nap múlva Anna egy kopott, festett dobozzal érkezett Bence szobájába. A fiú épp az ablaknál ült, könyökét a párkányra támasztva, és a kert fáit figyelte.
– Mit hozott? – kérdezte óvatos kíváncsisággal.
– Egy darabot a múltamból – mondta Anna, ahogy letette a dobozt a kis asztalra. – Ezzel játszottam régen Mátéval.
A doboz tetején régi betűkkel ez állt: „Ki nevet a végén?”
– Ismeri? – kérdezte Anna.
Bence megrázta a fejét.
– Nem nagyon játszottunk társasjátékokat… – vallotta be. – Anyával inkább rajzoltunk, meg sétáltunk. A baleset előtt.
Anna leült a fiúval szemben, és kipakolta a színes bábukat, a dobókockát, a pályát.
– Ez egyszerű – magyarázta. – Golyóznod se kell, csak dobsz, lépsz, és reménykedsz, hogy nem esel vissza az elejére.
– Ha visszaesek, újra kell csinálni mindent? – kérdezte Bence.
– Igen – bólintott Anna. – De ebben az a jó, hogy akárhányszor visszaesel, megint mehetsz előre.
Bence sokatmondó pillantást vetett rá.
– Ez nem mindig jó… – mondta komoran.
Anna megértette az utalást, de csupán annyit felelt:
– Itt most játékban próbáljuk ki.
A fiú óvatosan megfogta a dobókockát. Ujjai még mindig kicsit ügyetlenek voltak, a kézfeje néha görcsbe rándult, de elszántan szorította.
– Kezdje maga – ajánlotta.
– Nem – rázta meg a fejét Anna. – Ez a te házad, a te asztalod, a te játékod. Te dobsz először.
Bence dobott. Négyest. Lassan léptette a bábuját. Anna figyelte, de nem nyúlt közbe, nem javította ki, nem sietette.
Amikor aztán Anna következett, hatost dobott, és villámgyorsan előrelépett.
– Ez nem ér! – fakadt ki Bence. – Maga csal!
Anna felháborodott arccal játszotta meg magát.
– Én? Csalni? A saját fiam szeme láttára voltam mindig becsületes! – tiltakozott.
– De nagyon hamar utolért… – morogta a fiú.
– Hát az élet már csak ilyen – vont vállat Anna. – Néha valaki gyorsabban ér célba. De nézd csak… – újra dobott, és a bábuja egy hosszú, színes házikóra érkezett, aminek a szélén apró lépcsők vezettek vissza a start mezőhöz. – Oh, ne!
– Mi történt? – Bence már előre vigyorgott.
– Visszacsúsztam! – tárta szét a karját Anna. – Ez egy összeesküvés!
– Ez nagyon igazságos – kacagott fel Bence, és a hangja most először tört ki szakadatlanul, tisztán, egyszerű nevetésként.
Nem fogta vissza magát, nem takarta el a száját, nem szégyellte, hogy kicsit magas, kicsit vékony, kicsit gyerekes. Csak nevetett.
Anna először megdermedve hallgatta. Aztán ő is elnevette magát. A két hang összekeveredett, és szétterült a szobában, végigsiklott a folyosókon, le a lépcsőn, el az étkezőig.
András, aki épp a dolgozójába tartott, a lépcsőfordulóban megtorpant.
„Ez… Bence?” – villant át a fején.
Felnézett az emeletre. A nevetés onnan jött. Nem bizonytalan kuncogás volt, nem erőltetett mosoly, hanem igazi, görcsbe ránduló hasú kacagás. Andrásnak elszorult a torka.
Az apa felismerése
Óvatosan felment a lépcsőn, és megállt Bence ajtajánál. Nem kopogott, csak résnyire nyitotta.
Bent Anna éppen kifakadt:
– Nem hiszem el! megint visszaestem! – A kezét a levegőbe dobta, mintha valami drámát játszana, és Bence újabb nevetésben tört ki.
– Mindjárt behozom! – mutatott a saját bábujára a fiú. – Látja? Már csak három lépés, és maga megint a startnál van!
András a küszöbről figyelte őket. Volt valami szíven ütő abban, ahogy a fia előrehajolva, csillogó szemmel követte a bábuk útját. A kerekesszék, a merev lábak… mindez egy pillanatra háttérbe szorult.
Anna ekkor felnézett, és észrevette őt.
– Uram – egy pillanatra zavarba jött, de András felé emelte a kezét, jelezve, hogy maradjon.
– Csak… nézem, hogy csal-e – mondta halvány mosollyal.
– Ő csal! – mutatott Annára Bence. – Mindig hatost dob!
– Ez rágalom – adta vissza Anna. – A dobókockánk ellenem van. Tudja, uram, utálja az idősebbeket.
– Akkor ti ketten jó párost alkottok – jegyezte meg András, és a hangjában olyan melegség csendült, amit Anna még nem hallott tőle.
Bence ekkor valami egészen szokatlanra ragadtatta magát.
– Apa… – kezdte habozva. – Te… leülsz velünk játszani?
A kérdés a levegőben maradt, mintha maga sem hinné el, hogy kimondta.
András egy pillanatra elnémult. Annyi fontos telefon, tárgyalás, határidő kavargott a fejében… aztán valami halkan azt súgta: „Most. Most vagy soha.”
Beljebb lépett, letette a telefonját a komódra, és leült Anna mellé a földre, a játék mellé.
– Hárman játsszunk – mondta. – De előre szólok, én nagyon rosszul viselem a vereséget.
– Akkor jó – mosolygott rá Bence. – Mert én ma nyerni akarok.
András ránézett Annára. A nő visszamosolygott, de csak egy pillanatra találkozott a tekintetük; aztán mindketten a táblára néztek. A villa falain belül pedig valami végleg megreccsent: a csend, ami eddig uralta, lassan veszíteni kezdett.
Az igazság, amit senki sem várt
A következő hetekben a Galgóczi-villában a változás olyan óvatosan bontakozott ki, mint egy januári napfényfolt az ablakpárkányon. Nem harsányan, nem látványosan – inkább észrevétlenül, de kitartóan.
Lilla mindezt egyre növekvő nyugtalansággal figyelte. Nem értette, mikor kezdett kicsúszni a keze közül az irányítás. Amióta Anna megjelent, mintha a ház ura és a gyerek is másképp lélegezne. Mintha kevesebb lenne a szükség rá. Ez volt az a gondolat, amit nem bírt elviselni.
A születésnap, amely mindent felszínre hozott
Közeledett Bence kilencedik születésnapja. Nem akart nagy ünnepséget, nem vágyott sem bohócra, sem tortacsodákra. Csak azt kérte félénken Annától:
– Lehetne, hogy aznap… csak itt legyünk? Te, apa… és… ha lehet… ne legyen kiabálás.
Anna szíve belesajdult ebbe a kérésbe.
– Megpróbálunk békés napot csinálni belőle – ígérte. – Szeretnél valami különlegeset?
Bence gondolkodott, aztán halkan így szólt:
– Megtennéd… hogy elviszel a patakhoz a völgyben? Olyan régóta nem voltam ott…
Anna elhallgatott. A patakhoz a lejtő meredek volt, a földút köves, a szék kerekei könnyen elakadhattak. Mégis, ahogy ránézett a fiú szemében csillogó halvány reményre, érezte: ezt nem utasíthatja el.
– Megoldjuk – mondta végül. – De erről előbb apáddal is beszélnünk kell.
Amikor este András hazatért, Anna félrevonta a dolgozószoba ajtajában.
– Beszélhetnénk pár percet? – kérdezte.
– Történt valami? – András homlokán az aggodalom ráncai azonnal megjelentek.
– Nem rossz – rázta a fejét Anna. – Pont ellenkezőleg. Bence… kérne valamit a születésnapjára.
– Bármit – vágta rá András gondolkodás nélkül, aztán elhallgatott. – Mi az?
– Azt kéri, vigyük le a patakhoz a völgybe – mondta Anna lassan. – Tudom, hogy nem könnyű út. De… annyira vágyik rá.
András arcán átfutott valami, amit Anna nem teljesen értett. Talán félelem. Talán bűntudat. Talán mindkettő.
– A patakhoz… – ismételte. – Tudja, hogy…
– Igen – bólintott Anna. – Hogy ott történt… az a baleset. Tudja.
András a kezébe temette az arcát egy pillanatra, majd nagy levegőt vett.
– Aznap este is oda tartottak – mondta. – Nóra meglepetést akart neki… egy papírhajót a patkon átevezve. És aztán… – nem fejezte be.
– Lehet, hogy épp ezért akar visszamenni – mondta Anna halkan. – Hogy ne csak a félelem maradjon belőle.
András sokáig hallgatott. Végül bólintott.
– Rendben – mondta. – Elvisszük. De csak mi ketten és Bence. Nem akarok… – félbehagyta a mondatot, de Anna értette: nem akarja, hogy Lilla is ott legyen.
A készülődés
Amikor Bence megtudta, hogy teljesítik a kérését, szemmel láthatóan zavarba jött.
– Tényleg… eljöttök velem? – kérdezte. – Te is, apa?
– Én is – felelte András. – Sőt, én tolom majd a székedet.
– Az nehéz lesz – jegyezte meg a fiú. – Meredek.
– Erős vagyok – villantott egy halvány mosolyt András. – Megoldjuk.
Lilla véletlenül hallotta meg a folyosóról a beszélgetést. Amint egyedül maradt Andrással, nekiesett:
– Most komolyan? Leviszed oda? A patakhoz? Mintha csak egy kirándulás lenne?
– Bence ezt kérte – felelte András higgadtan.
– De ez ostobaság! – csattant fel Lilla. – Nem elég, hogy mindenki őt kényezteti, még oda is visszaviszitek, ahol…
– Elég – vágott közbe András. – Ezt a döntést én hozom meg. Ha félsz vele jönni, nem kötelező csatlakoznod.
Lilla szeme dühösen villant.
– Nem félek – sziszegte. – Csak látom, hogyan csúszik ki a kezedből minden. A gyerek, a ház, a tisztelet… És mindez egy házvezetőnő miatt!
András szeme sarkában fáradt ránc jelent meg.
– Anna miatt kezdem úgy érezni, hogy még van esélyem jó apának lenni – mondta csöndesen. – Ezért hálás vagyok neki. Ez minden.
Lilla ajka remegett, de nem szólt többet. Csak elfordult, és kiviharzott a szobából.
A leereszkedés
Bence születésnapján a reggel derűsen köszöntött a dombtetőre. A napfény áttört a felhők közül, és megcsillant a harmaton, amely a villa előtti tuják ágairól csöpögött.
Anna már korán talpon volt. Szendvicseket csomagolt, kulacsokba vizet töltött, az egyik termoszba forró teát. Bence kedvenc kék pulóverét gondosan összehajtogatva tette a kerekesszék mögötti kis táskába, arra az esetre, ha lehűlne a levegő a völgyben.
– Készen állsz, szülinapos? – kérdezte, amikor beért a szobába.
Bence izgatottan bólintott. Haja kicsit összekuszálódott az éjszakától, de a szemében olyan fény csillogott, amit Anna még sosem látott.
HirdetésAndrás a bejáratnál várt rájuk. Egyszerű farmert vett fel, szürke pulóvert, és edzőcipőt. A komorság, ami az arcát két évig uralta, mintha kissé meglágyult volna.
– Indulhatunk? – kérdezte.
– Mehetünk – felelte Bence.
Lilla a lépcső tetejéről figyelte őket. Nem szólt semmit, csak összeszorított szájjal nézte, ahogy András a saját kezével tolja ki a kerekesszéket a kavicsos kocsibeállóra, Anna pedig a táskát veszi a vállára.
Ahogy elhagyták a villa kapuját, Bence csendben lett. A lejtő meredek volt, az út köves és egyenetlen. András óvatosan lassította a széket, néha Anna is hátulról megtámogatta, hogy ne lendüljön túl gyorsan.
– Félsz? – kérdezte Anna halkan, Bence felé hajolva.
– Kicsit… – vallotta be a fiú. – De… szeretnék leérni.
– Nem vagy egyedül – mondta Anna. – Ketten is fogjuk a székedet.
A patak csobogása már messziről hallatszott. Ahogy közelebb értek, a levegő hűvösebb lett, a fák árnyéka rácsorgott az ösvényre. Bence torka összeszorult. A fák álltak, ahogy mindig is; a kövek is ugyanott hevertek. Csak ő maga változott azóta.
Amikor végre a patak partjára értek, András megállította a széket. A víz áttetszően futott a kövek között, apró habbal a szélein.
Ez volt az a hely.
– Itt… – suttogta Bence.
András szorosan markolta a széket hátul, mintha attól félne, hogyha elengedi, a múlt újra megtörténik.
– Itt fordult fel az autó… – mondta ki végül a fiú. – Nem emlékszem mindenre. Csak a fékre. Meg anyu sikítására.
Anna szíve összerándult. Nem tudta, hogy elég erős-e ehhez a pillanathoz, aztán rájött: nem róla szól. Itt most Bencének kell erősnek lennie – és neki csak mellette kell állnia.
– Nem te tehetsz semmiről – szólalt meg óvatosan. – Ezt fontos tudnod.
Bence lassan bólintott.
– Anyát akartam meglepni… – mondta. – Hogy én rakom vízre a hajót. Ő csak… segíteni akart. És aztán…
András hirtelen megszólalt, a hangja rekedt volt.
– Én hívtam fel őt akkor… – mondta. – Azt mondtam, siessen haza, mert későn kezdek másnap. És… – felemelte a tekintetét Bence arcára – mindig attól féltem, hogy… te is magadat hibáztatod. Vagy engem. Vagy mindkettőnket.
– Én… – Bence hangja elcsuklott. – Sokáig azt hittem, ha nem akarok hajót, hazajött volna időben. Aztán meg azt, hogy ha gyorsabban szólok neki, hogy fékezzen… – könnyei kicsordultak. – De most már… nem tudom. Csak üres vagyok.
Anna ekkor előlépett. Kezében egy összehajtogatott, vastag papírlapot tartott.
– Tudják… – kezdte halkan. – Nem akartam beleszólni. De… hagytak nekem valamit, amikor idejöttem dolgozni.
András és Bence egyszerre fordultak felé. Anna óvatosan kihajtogatta a lapot.
Ez egy gyerekrajz volt. Kékes, hullámos vonalakkal megrajzolt patak, egyik szélén nagyobb alak, másikon kisebb. Kéz a kézben. Alul remegő betűkkel ennyi állt: „Anya és én a vízparton”.
– Ez… – nyögte Bence. – Az én rajzom.
– Igen – bólintott Anna. – Amikor idejöttem, a régi gyerekszoba egyik fiókjában találtam. Gondoltam, megőrzöm, hátha egyszer szeretnéd visszakapni. A hátulján pedig… – óvatosan megfordította.
A papír másik oldalán néhány sor állt, Nóra kézírásával:
„Bencének, ha már nem leszek.
Ne hibáztasd magad. A baleseteket senki sem látja előre.
Te vagy a legnagyobb ajándékom akkor is, ha nem tudok melletted lenni.
Szeretlek. – Anya”
Bence szinte kitépte Anna kezéből a papírt, úgy markolta. A szemével újra és újra végigfutott a sorokon, mintha attól félne, hogy eltűnnek.
– Ez… mikor… készült? – kérdezte akadozva.
András reszkető kézzel érintette meg a lap szélét.
– A baleset előtt néhány nappal… – mondta. – Emlékszem, láttam, amikor írta. Azt mondta, „Minden anyának kell hagynia búcsúfirkát, hátha egyszer szükség lesz rá.” Nevetett közben. Nem úgy tűnt, mintha…
A hangja elhalt.
– Miért nem mondta senki? – tört ki Bencéből. – Miért nem mondtad el, apa?
– Nem tudtam, hogy megvan… – suttogta András. – Azt hittem, azzal együtt veszett el, ami aznap történt.
Anna lesütötte a szemét.
– Amikor találtam, nem mertem… – vallotta be. – Féltem, hogy felkavarja. És… – vett egy mély levegőt – itt jön az, amit eddig nem mondtam el.
Bence felnézett rá, még mindig sírástól vörös szemekkel.
– Mi az? – kérdezte.
Anna ajkába harapott, aztán elhatározás csillant a szemében.
– Én ismertem az édesanyádat – mondta. – Nem csak névről. Évekkel ezelőtt.
András döbbenten fordult felé.
– Hogy érted? – kérdezte.
– A kórházban dolgoztam, ahol Bence született – felelte Anna. – Ápolóként. Én voltam az, aki az első éjszakán bent ült az ágyánál, amikor lázas lett. Én hallottam először sírni. És… – elmosolyodott, ahogy az emlék visszatért – én hallottam először nevetni is.
– Miért… miért nem mondta el ezt korábban? – kérdezte Bence, még mindig szorítva a rajzot.
Anna szeme megtelt könnyel.
– Mert féltem, hogy úgy érzi majd, csak ezért jöttem ide – vallotta be. – Mintha valami bizarr kapcsolatot akarnék erőltetni. Pedig… amikor meghallottam, hogy ide, a Galgóczi-villába keresnek házvezetőnőt, és kimondták a nevet… tudtam, hogy jelentkeznem kell. Nem tudtam, élsz-e még, milyen állapotban vagy. Csak azt tudtam, hogy… tartozom valakinek. Annak a kisbabának, akinek az első nevetését hallottam azon a hideg februári reggelen.
Bence döbbenten nézett rá.
– Emlékszel… rám… akkor is? – kérdezte.
– Nem úgy, mint most – rázta meg a fejét Anna. – De emlékszem a hangodra. A sírásodra, a nevetésedre, a kis ökölre, amivel a levegőt ütötted, ha késve jött a tej. Amikor idejöttem, azt hittem, csak pár hétre maradok. Aztán megláttalak az ablaknál… és ahogy néztél kifelé, olyan volt, mintha az a kisbaba ülne ott, csak nagyobb testben, láthatóan sok fájdalommal.
András lassan leült a patakpart kövére. Úgy nézett Annára, mintha hirtelen egy vadidegenből vált volna ismerőssé.
– Ezt… Nóra tudta? – kérdezte.
– Igen – bólintott Anna. – Az utolsó napokban, amikor kórházban volt más miatt, összefutottunk a folyosón. Megismert. Azt mondta: „Ha egyszer valami történne velem, jó kezekben lenne nálad.” Nevetett, de… furcsa volt a szeme. Mintha… mintha sejtene valamit.
A patak csendesen csobogott, mintha tiszteletből halkabban folyna. Bence a rajzot szorongatta, és Nóra sorait újra és újra a szemével itta:
„Ne hibáztasd magad.”
– Tehát… anya… tényleg nem haragszik rám – suttogta.
– Biztos vagyok benne, hogy nem – felelte Anna. – Ha haragudna, nem hagyott volna ilyen üzenetet. Nem tőlem, nem neked.
András ekkor felállt, lassan a fia mögé lépett, és a kezét Bence vállára tette.
– Nekem kéne most neked ilyesmit írnom – mondta remegő hangon. – Bocsánatot… azért, amiért magadra hagytalak a fájdalmaddal. Hogy hagytam, hogy mások beszéljenek hozzád helyettem. Hogy… nem mertem a szemedbe nézni, mert mindig az jutott eszembe, hogy az anyád mosolya van az arcodon.
Bence felnézett rá.
– Most… rám néztél – jegyezte meg halkan.
– Most… próbálok felnőni ahhoz, hogy apádnak nevezhess – felelte András. – Ha még… akarod.
A fiú hosszan nézte. Aztán lassan, óvatosan, mintha félne, hogy a mozdulat rossz döntés lesz, a kezét kinyújtotta. András azonnal elkapta, és megszorította.
– Azt hiszem… – mondta Bence. – Ma először nem félek attól, hogy anya hallaná, amit mondok. Igen… apa.
Anna félrefordult, hogy letörölje a szeméből kibuggyanó könnyeket. A patak lassú dala közben valami végre a helyére kattant a levegőben.
A visszatérés – és a döntés
Amikor visszatértek a villába, már kora délután volt. Bence arca kipirult, bár fáradtnak látszott, de a szemében derű volt. A rajzot szorosan a kezében hozta, mintha attól félne, valaki elvenné.
Lilla a nappaliban várta őket, karba tett kézzel.
– Na, jól kirándultatok? – kérdezte gúnyosan. – Nem volt elég a régi baleset, kellett még egy kockázat?
– Elég legyen, Lilla – mondta András, most már nem fáradtan, hanem határozottan. – Bence születésnapja van. Ha nem tudsz neki valami kedveset mondani, inkább… maradj csendben.
– Ó, látom, a kis házvezetőnő szentté lett avatva – vágta rá Lilla. – Mióta ő van itt, mindent jobban tud nálam. Te pedig… – mutatott Andrásra – úgy viselkedsz, mintha én lennék az ellenséged.
Bence összerezzent. Anna ösztönösen mellé lépett, egy kicsit a szék és Lilla közé állva.
– Nem vagy az ellenségem – felelt András. – De… nem vagy az a támasz sem, amire Bencének szüksége lenne. Elfáradtam attól, ahogy beszélsz vele.
– Neki túl sok engedmény jut – sziszegte Lilla. – Mindenki vigasztalja, mindenki körülugrálja, aztán csodálkoztok, hogy önsajnálatban fuldoklik. Valakinek végre meg kellett mondania neki az igazat!
– Az igazság nem egyenlő a kegyetlenséggel – vágott közbe Anna, mielőtt magát visszafoghatta volna.
Lilla felé fordult, szemében lángolt a harag.
– Te… – kezdte. – Te csak egy fizetett alkalmazott vagy. Nem a gyerek anyja!
– Nem is akarom azt a helyet elvenni – felelte Anna, hangja kissé remegett, de nem hátrált. – De mint valaki, aki látta őt világra jönni, és most látja küzdeni… nem fogom nézni, hogy tönkreteszik a lelkét.
– Láttad… világra jönni? – ismételte Lilla gyanakodva. – Miféle hazugság ez megint?
– Nem hazugság – lépett közéjük András. – Anna ott dolgozott a kórházban, amikor Bence született. Az első, aki ringatta.
Lilla elnémult. Egy pillanatra zavarodottság suhant át az arcán. Aztán még sötétebb kifejezés ült ki rá.
– Szóval… mindent szépen eltervezett – szólalt meg fagyosan. – Visszajön ide, mint egy megmentő, és hirtelen ő az anyapótlék. És te, András… mintha nem is lenne saját eszed.
András fáradtan sóhajtott.
– Van eszem – mondta. – És pont ezért mondom ki azt, amit már régen ki kellett volna: elég volt.
– Ebből… a hangnemből? – kérdezte Lilla, felvonva a szemöldökét.
– Ebből az életből – felelte András. – Amiben a fiam fél tőled. Amiben valaki… – Bencére pillantott – a saját otthonában is összerezzen, ha megszólal a nevelőanyja. Nem így akarok élni. Nem így akarom, hogy ő felnőjön.
A csend nehézzé vált, mint a vihar előtti levegő.
– Azt akarod mondani, hogy… menjek el? – kérdezte Lilla, hangja egyszerre dacos és reszkető volt.
– Azt mondom, hogy gondoljuk át, érdemes-e így folytatni – felelte András. – De… addig is, amíg ezen gondolkodsz, egy dolog biztos: Bencével többet így nem beszélhetsz. Se most, se soha.
Lilla szeme megtelt könnyel, de az ajkán mosoly jelent meg – keserű, gúnyos mosoly.
– Gratulálok… – mondta. – Szép kis csapat lettetek. Az özvegy, a mozgássérült gyerek és a megváltó házvezetőnő.
Anna lesütötte a szemét, de Bence ekkor megszólalt.
– Nem… – mondta halkan, de tisztán. – Nem vagyunk csapat. Család vagyunk.
Lilla elhallgatott. Egy pillanatra megrendült, aztán csak ennyit mondott:
– Majd szedem a holmimat.
És kiviharzott.
András utána akart menni, de Bence megragadta a kezét.
– Ne menj… – kérte. – Most… inkább maradj itt.
A férfi lenézett a fiára. Tekintetében vívódás és megkönnyebbülés keveredett.
– Maradok – mondta végül.
Anna halkan hátralépett volna, de Bence felé fordult.
– Maga… – kezdte, aztán elnevette magát a saját formalitásán. – Te… ma itt maradsz velünk, ugye?
Anna elmosolyodott. Most először volt a mosolyában nemcsak kedvesség, hanem remény is.
– Ha meghívtok… – mondta.
– Nem meghívunk – rázta a fejét Bence. – Hazavárunk.
A nevetés háza
Az este lassan szállt le a Nagy-Koppányi domb tetejére. A villa ablakai melegen világítottak a völgy felé, mintha apró jelzőtüzek lennének a sötétben.
A nappaliban torta állt az asztalon – nem tökéletes cukrászremek, csak Anna kissé ferde, házi csokoládétortája, rajta kilenc apró gyertya. Bence a kerekesszékében ülve előrehajolt, hogy elfújja őket.
– Kívánj valamit – mondta András.
– Már… teljesült – válaszolta Bence.
– Akkor kívánjatok még egyet – súgta Anna. – Van még hely bőven az égen csillagoknak.
Bence lehunyta a szemét egy pillanatra. Nem mondta ki, mire gondol, de a szíve mélyén tudta: nem lábakra vágyik. Nem arra, hogy visszatekerjék az időt. Csak arra, hogy soha többé ne legyen egyedül a félelmével.
Egy hosszú fújással elfújta a gyertyákat. A füst vékony csíkja felfelé kúszott, mintha kívánságot vinne.
Az este hátralévő részében játszottak. Ki nevet a végén, memóriajáték, még egy rögtönzött bábjáték is, amit Anna talált ki két zokniból és egy régi sállal. A nevetés betöltötte a villát: kigurult a nappaliból a folyosóra, fel az emeletre, visszhangot vert a lépcsőkön, és lassan, alattomosan minden sarokba bekúszott.
A Csendház már nem volt csendes.
Nem azt jelentette ez, hogy minden fájdalom elmúlt. A hiány ott maradt – Nóra hiánya, a régi élet hiánya, a két lábon szaladgáló Bence hiánya. De a hiány mellé új dolgok társultak: megértés, kimondott bocsánatkérések, és egy nő bátor hangja, aki szólt, amikor mindenki más hallgatott.
Évek múltán, ha valaki megállt a Nagy-Koppányi domb lábánál, és felnézett a Galgóczi-villára, gyakran hallotta, ahogy a szél nevetést hoz le a magasból. Nem mindig tudta, kié az a hang – egy fiúé, aki megtanult újra bízni, egy apáé, aki megtanult jelen lenni, vagy egy asszonyé, aki emlékezett rá, milyen hangja van a kedvességnek.
Talán mindhárom.
Egy biztos volt: a ház többé nem volt a Csendháznak nevezhető.
Mert elég volt egy bátor nő, aki egyszerűen csak kimondta:
– Ne beszélj így vele.
És ettől a mondattól egy fiú szíve lassan megtanult újra nevetni.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
