Miskolc – Tupcsia Dávid szerint mindenki lehet a padlón, az a fontos, hogy fel tudjon onnan állni. Interjú Tupcsia Dáviddal.
Tupcsia Dávid története nem mindennapi. A húszas éveiben járó kalocsai fiatalembernek néhány éve egy komoly betegség mellett az emberi közönnyel, sőt a rosszindulattal is meg kellett küzdenie. Ő győzött. Most azoknak mutatná meg, hogyan, akik egyikkel, másikkal, esetleg mindkettővel küzdenek. Ahogyan egykor ő tette. Egy közös ismerős révén találkoztunk és nyílt alkalmunk beszélgetni Dáviddal.
A történet 2007-2008 környékén kezdődik. Nem voltam még tizennyolc éves sem, mikor a tévé előtt ülve észrevettem, hogy van egy diónyi duzzanat a nyakamon. Ezután hetekig lapítottam, nem mertem elmondani a szüleimnek, nehogy frászt kapjanak, mert ugye mi van, ha vaklárma. A duzzanat viszont nem akart múlni, egyre nagyobb lett, sőt, megjelent még egy. Ekkor már úgy gondoltam, nincs mese, be kell avatni a szüleimet, kértem őket, menjünk el orvoshoz, vizsgálják ezt ki. Aztán Kalocsán, a helyi orvosi rendelőben jött az újabb döbbenet. Az egyik doktor ugyanis néhány vizsgálat után a váróteremben vetette oda édesanyámnak a többi beteg füle hallatára: „Anyuka, az ön fia rákos!” Ezt amíg élek, nem felejtem el, mindkettőnkben meghűlt a vér. Főként azért, mert én nem éreztem magam betegnek, csak egy kicsit gyengébb voltam. Ennek ellenére heteken belül megműtöttek, eltávolították mindkét daganatot, de az igazi tortúra csak ezután kezdődött.
Tupcsia Dávid: Azt javaslom mindenkinek, hogy keresse meg, milyen oka, célja van tovább menni, és nem feladni. - © Fotó: Magánarchívum
Mi történt a műtét után?
A kalocsai orvosok a szövettan után sem tudták megmondani egyértelműen, hogy ez rák, vagy sem. Voltak ugyanis jó és rosszindulatú daganatok, rákos nyiroksejtek is, áttétet azonban szerencsére nem találtak. Ez a huzavona körülbelül nyolc hónapig ment, az idő alatt én minden nap úgy hajtottam álomra a fejem, hogy vagy meghalok, vagy nem. Szörnyű érzés volt, lelkileg nagyon megviselt. Az orvosok mindenesetre biztos, ami biztos alapon kemoterápiát javasoltak, mondván, ha mégis kiderül, hogy rosszindulatú, akkor ez segíteni fog. Én viszont nem engedtem, gyakorlatilag alig tizennyolc évesen szembementem az orvosi döntéssel, ugyanis azt mondtam: ez nem tippjáték, kemoterápiát csak akkor vagyok hajlandó elfogadni, ha biztosan szükséges, ugyanis az én életemről, én fogok dönteni.
Aztán kiderült, hogy jól döntött, másképpen most nem beszélgethetnénk…
Igen. Végül elmentünk más orvosokhoz, és találtunk Budapesten egy klinikát, ahol hosszú vizsgálatok után kijelentették, ez a Hodgkin-kór kezdeti szakasza, és mivel időben kiderült, tényleg nem volt szükség a kemóra vagy hasonló agresszív terápiára. Szóval ez az én egyéni történetem, azonban ebből okulhat más is. Mindenkinek azt tanácsolom, hasonló esetben ne ragadjanak le egy orvosnál, kérjenek minél több szakvéleményt, több városban, több orvostól, akár professzoroktól is.
HirdetésMennyi ideig és hogyan küzdött a betegséggel?
A műtét után szerencsére nekem nem kellett hónapokig kórházban feküdnöm, viszont borzasztóan legyengültem, éppen ezért az immunerősítésre kellett helyeznem a hangsúlyt. Rengeteg növényi alapú gyógyszert és táplálékkiegészítőt kaptam. Az étkezésemet is nagyon megszigorították, nem ehettem zsíros, cukros ételeket, ezzel szemben nagyon sok egészséges szénhidrátot és fehérjét kellett fogyasztani, amelyek mára teljesen beépültek az étrendembe. Folyamatosan vizsgálatokra kellett járni. Ez a folyamat nagyjából egy évig tartott, akkor jelenthettem ki, hogy teljesen túl vagyok rajta.
Mit érzett akkor, amikor kijelentették, meggyógyult?
Ürességet. A szervezetemet nagyon igénybe vette ez az egész, ráadásul az anyagcserém a betegségtől függetlenül is borzasztóan gyors volt. Ennek köszönhetően a fiatal férfiakra jellemző erő belőlem teljesen hiányzott, és nagyon le is fogytam, mindössze negyvennyolc kiló voltam. Mivel nem kötöttem mindenkinek az orrára, hogy beteg vagyok, a külvilág csak egy vékony, csontsovány srácot látott, akin sokan fenték a nyelvüket: gúnyoltak az iskolában, az utcán. Sokan összesúgtak a hátam mögött. Ez lelkileg nagyon megviselt.