Tegnap este hazafelé tartottam. Későn. A fülesemben szólt a zene, valami régi szám, amitől mindig kicsit melankolikussá válok. Néztem magam elé, figyeltem a járdát, mikor észrevettem, hogy valami mozog rajta.
Közelebb léptem.
Egy ember. Fekszik. Vagy talán inkább mászik. Úgy húzta magát előre, mintha valami furcsa, elrontott versenyen venne részt. A lábaival taszította magát, a kezei merevek voltak, mintha valami láthatatlan kötél feszítette volna ki őket.
Első gondolatom: részeg.Második gondolatom: mocskos.Tegnap esett az eső, a járdán sáros tócsa mindenütt.
Harmadik gondolat:De mi van, ha nem részeg...?
Mellettem mások is elsiettek. Senki nem állt meg. Haza kell érni, gyerek, vacsora, sorozat a tévében. A mászót messziről elkerülték, néhányan undorodva félrenéztek.Én is haza akartam menni. De valami nem hagyott nyugodni.
Odamentem hozzá, guggoló állásba ereszkedtem, és óvatosan, kicsit remegő hangon megszólítottam:
– Jól vagy?
A fiú felnézett rám.A szeme tiszta volt. Zavarodottan pislogott.
– Segíts felállni – mondta, nehezen artikulálva a szavakat.
Most vettem észre, hogy a kezei görcsösen meg vannak hajlítva, a lábai is furcsán kifordulva fekszenek a földön.Rögtön megértettem: cerebrális parézis.
Kinyújtottam a kezem. Ő erősen megragadta a saját mocskos, sáros kezével. Az illata... leves.Valami egyszerű, otthoni leves szaga lengte körül.
Felsegítettem.
– Hogy hívnak? – kérdeztem, miközben azon járt az agyam, mit csináljak vele.
– Olivér.
– Olivér, hogy kerültél ide?
– Mentem... kenyeret venni... A mostohaanyám beteg... – szuszogta.
– Elesél?
– Igen... Egy biciklis... meglökött... nem tudok felállni... – tette hozzá hadarva, ahogy tudta.
Most már állt ugyan, de még mindig a kezemet szorította.
– Messze laksz?
– Nem... csak ott – mutatott a közeli panelház felé. – Kísérj el... mert megint elesek...
Bólintottam.
– Menjünk – mondtam, bár a belső hangom azt súgta: „Ne legyél naiv!”De valahogy nem éreztem tőle veszélyt. Csak a levesillat volt.
Lassan haladtunk a ház felé.Az emberek az utcán megbámultak minket: én, öltönyben, egy bemutatóról jövet, ő pedig, sárosan, lábát húzva, csoszogva.
– Kivel élsz, Olivér? – kérdeztem, megtörve a csendet.
– A mostohaanyámmal. Ő beteg. Ágyban fekszik...
Bólintottam.
– És egyedül szoktál eljárni vásárolni?
– Nem... de most nem volt más...
Mikor elértük a házat, a fiú megmutatta, melyik lépcsőházba kell bemenni.Ott már magabiztosabb volt, kapaszkodott a korlátba, ügyesen húzta magát fel az első emeletre.
A zsebéből valahogy előhalászta a kulcsokat, átadta nekem.Kinyitottam a 14-es ajtót. Beléptünk az előszobába.A levesillat sokkal erősebben csapta meg az orromat.
A szobából gyenge hang szűrődött ki:
– Olivér, te vagy az? Hol voltál? Már két órája elmentél! Vettél kenyeret?
Letettem a kulcsokat a cipősszekrényre, aztán kiléptem a lakásból.Nem tudtam ott maradni. Valahogy túl sok volt egyszerre.
Ahogy kiléptem a lépcsőházból, megálltam az ajtó előtt.Még mindig éreztem a leves illatát az orromban, mintha rám ragadt volna.
Az utcán az eső újra szemerkélni kezdett. Hideg cseppek potyogtak a galléromra.Néztem a szürke járdát, a nedves aszfaltot.Pont azt a csíkot, amin Olivér mászott két órán át.
Két óra.
Egy egészséges embernek talán tíz perc.De neki?Két órányi küzdelem, térden, könyökön, sáron át, miközben az emberek sietve elfordították a fejüket.
Az agyamban egy kérdés forgott körbe-körbe:Miért nem állt meg senki?Miért nem álltam meg én is rögtön?
Zavart voltam. Olyan érzés kerített hatalmába, amit régóta nem éreztem: szégyen.
A kaputelefonhoz léptem. Megnyomtam a 14-es lakás gombját.Semmi.
Próbáltam újra.Csend.
Vártam néhány percet, majd megvártam, hogy valaki kilépjen a lépcsőházból. Amint az ajtó kinyílt, besurrantam, és újra felsétáltam az első emeletre.A 14-es ajtó előtt megálltam.
Csend volt odabent. Talán Olivér zuhanyzott. Talán a mostohaanyja aludt.
Egy pillanatig hezitáltam, aztán sarkon fordultam, és lesiettem az utcára.Átsétáltam a legközelebbi kisboltba, ami még éppen nyitva volt.
Mit vegyek? – gondolkodtam, miközben a sorok között bolyongtam.Kenyeret, természetesen. De mást is. Valami melegítőt. Valami egyszerű ételt.
A kosaramba került egy friss vekni, egy csomag tészta, egy darabka darált hús, egy üveg lekvár, néhány teasütemény, egy doboz tea.
Gyorsan fizettem, majd visszasétáltam a házhoz.
A kaput most már belülről tartotta nyitva egy idős bácsi, aki épp a kutyáját vitte sétálni.Egy mosollyal köszöntem, beléptem.
A 14-es ajtó kilincsére akasztottam a műanyag szatyrot.Beletettem egy cetlit is:
„Olivérnek és az anyukájának. Jó étvágyat. Vigyázz magadra!”
Aztán hangtalanul, szinte lopakodva sétáltam vissza az utcára.
Az eső még mindig szemerkélt.Az utcai lámpák fénye csillogott a nedves járdán.A szél halkan susogott a fák között.
És én csak álltam ott, kezemben a kiürült műanyag táskával, és valahogy úgy éreztem, valami kicsit helyreállt bennem.
Nem sok.De egy kicsi.
Másnap reggel korán keltem.
Az előző este nem hagyott nyugodni.Ahogy a kávémat kevergettem, azon töprengtem, vajon felkelt-e már Olivér.Megette-e a kenyeret? A levest?Vajon el tudott-e mosakodni?
Nem volt dolgom arrafelé, de valami erős kényszert éreztem.Elindultam a 14-es házhoz.
A lépcsőház előtt, a padkán, egy fiú ült.Koszos nadrág, kinyúlt pulóver, sáros cipő.A lábát maga alá húzta, kezében egy nejlonzacskót szorongatott – benne egy üveg lekvár.
Olivér volt az.
Ahogy meglátott, halványan elmosolyodott.
– Szia... – köszönt félénken.
– Szia, Olivér! Hogy vagy?
Megvonta a vállát.
– Jól... Köszönöm a kaját.
Leültem mellé a hideg padkára.
– Megkaptad? – kérdeztem, pedig nyilvánvaló volt.
– Igen. Anyu... örült. – egy pillanatra elkomorult. – Kicsit sírt is.
HirdetésEgy idős nő jelent meg az ajtóban. Vékony volt, beesett arcú, kezében járókeret.
Olivér odafordult hozzá.
– Mindjárt megyek, mama!
Visszafordult hozzám.
– Ő a mostohaanyám, Edit néni. Régen tanítónő volt.
Bólintottam.
– Segítenél nekünk? – kérdezte hirtelen, tágra nyílt szemmel.
– Miben? – kérdeztem óvatosan.
– Néha elmenni boltba. Ha van időd...
Megszorult a torkom.
Olivér nem kért sokat.Csak néha... egy kenyeret... egy kis időt.
– Persze, Olivér. Szívesen.
Mosolygott. Olyan tisztán, olyan őszintén, mint egy gyerek.
Felkelt a padkáról, megigazította a zacskót.
– Ma vasárnap van. Húslevest főzünk – mondta lelkesen. – Tudod, hogy csináljuk?
– Nem. Hogy? – kérdeztem.
– Úgy, hogy belerakunk mindent, ami van. Mindent, amit kapunk – mondta, és úgy nevetett, hogy közben a szeme is csillogott.
Mindent, amit kapunk.
Ez a mondat ott maradt a fejemben egész nap.
Néhány hét múlva
Szokásommá vált, hogy hetente kétszer elugrottam Olivérhez.
Vittem kenyeret, gyümölcsöt, néha egy-egy apróságot.
Az egyik alkalommal Edit néni, a mostohaanyja, megkért:
– Jössz, fiam? Segítenél felhozni a csomagot a pincéből?
Lementem.A pincében egy régi, rozsdás szekrényt találtam.Benne néhány régi fénykép.Olivérről kisfiúként, Edit néniről még tanítónőként, és egy férfiról – valószínűleg Olivér apjáról.
Edit néni megszólalt a hátam mögött:
– Az apja sosem tudta elfogadni, hogy beteg... Elment. Én maradtam vele. Együtt élünk... így, ahogy tudunk.
Megszorítottam a szekrény ajtaját.
Nem volt mit mondani.
Csak éreztem.
Aznap este, ahogy hazaértem, levettem a kabátomat, és hosszan néztem az ablakon át az utcát.
Eső szitált.
Az emberek siettek, mint mindig.Valaki elesett – talán épp most, épp ott – és senki nem vette észre.
Mert sietünk.Mert nincs időnk.Mert csak rohanunk.
De valahol, egy kis lakásban, egy törékeny fiú és egy idős asszony húslevest főztek.Mindent beleraktak, ami volt.
És valahogy, furcsa módon, azt éreztem:
Ez így van jól.
Tarts ki, Olivér.És ha elesel is – mindig lesz valaki, aki felemel.
