Amikor az édesapámon egyik napról a másikra úrrá lett a demencia, és lassanként fogyni kezdett belőle az élet, tudtam: már csak vegetál, bármikor itt hagyhatja létezésnek ezt a dimenzióját. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, az utolsó két hónapban már csak a szeretet létezett. Rengeteg megértés született bennem ebben az időszakban.
Sokszor érezhetjük, hogy a családi kapcsolataink szép nagy feladatot jelentenek számunkra: apám halála előtt én is úgy éltem meg, hogy az utóbbi 20 évben rettenetesen eltávolodtunk egymástól. Mivel azonban családtagjainkat még a leszületésünk előtt egy magasabb szinten választottuk, tudtam: mindig okkal lettek ők a szüleink, testvéreink, gyermekeink, hogy tanuljunk, fejlődjünk általuk. Hiszen egy utált munkahelyről el lehet jönni, egy már régóta boldogtalan kapcsolatból is ki lehet lépni, önmagunk rendberakása és a kapcsolat tanításainak megértése után új társat találni – de a családtagjaink mindig is a családtagjaink maradnak.
A legtöbb ember számára komoly kihívás, amikor valamelyik szerettünk távozni készül, bármilyen is volt a kapcsolatunk egy bizonyos ponton túl. Noha az élet vége természetes, szeretnénk, ha a számunkra fontos ember még velünk lenne sokáig egészségesen, boldogan, tele tervekkel, energiával, ha rendezhetnénk a nézeteltéréseket, elcsúszásokat. Dughatjuk a fejünket a homokba, hazudhatjuk neki – legfőképpen magunknak –, hogy „úgyis meg fog gyógyulni”, de igazából legtöbbször maguk is érezzük, mikor közeledik egy élet vége.
Kezdetben én is rengeteget tűnődtem: hogyan tegyem jóvá, ami már elmúlt? Tudtam: azt a húsz évet, amelynek során eltávolodtunk egymástól, már nem tudom visszahozni.Azonban az sem segít, ha magamat okolom múltbeli dolgok miatt, hiszen – ezt hamar megértettem – már nem tudok rajtuk változtatni. A bűntudattal nem segítünk sem a távozónak, sem magunknak! Megértettem, hogy a legjobb, ha elengedem a lelkiismeretfurdalást, elvégre csak azt tettem (adott esetben nem tettem), amit az adott pillanatban jónak gondoltam, ennek így kellett lennie! Ha harag van bennünk önmagunk vagy épp a távozni készülővel szemben, akkor ezzel a haragenergiával magunkat „mérgezzük”, vagyis érdemes ezt is letenni.
Apám az utolsó időkben nem volt magánál. Megértettem: ha ő már nem tudatos erre a világra, ha már félig itt van, félig a másik világban, akkor a tanítások nem neki szólnak, hanem nekünk, az itt maradóknak. Hát tanuljuk meg, amit még meg kell! Milyen könnyű a másik ember életét kritizálni, milyen könnyű őt megítélni. Pedig honnan tudhatjuk, mi volt egy-egy cselekedetének a motivációja? Kérlek, ne ítéld meg (el) őt, a távozni készülőt, inkább állj mellé és értsd meg! Miért tette, amit tett? Vagy miért így élte az életét? Ezen kérdéseket érdemes a gyermeki kíváncsisággal feltenni magunknak, mikor elcsendesedünk, kizárjuk az elméből a sok zakatoló gondolatot és valóban meghalljuk bensőnk válaszát –mint amikor egy kisgyerek hozza a szőrös hernyót és megkérdezi: ez micsoda? Megítéli? NEM. Csak tudni szeretne valamit. Légy így nyitott bensőd válaszára, és sok megértést kaphatsz.
