Én megtettem. Az utolsó időszakban, amikor a kötelezettségek és az intellektus nem volt már jelen életünkben, olyan közel kerültünk egymáshoz, mint korábban soha. Néha olyan volt, mintha lenne egy „óriásbébim”, akiről gondoskodom, figyelek rá, ha butaságot mond vagy csinál, nem haragszom, elnézem neki, és egyszerűen csak szeretem. Már mindegy volt,hogy ő ki tudja-e mutatni a szeretetét, a lényeg, hogy én ezt áramoltathattam felé. Megéltem ezen időszak alatt a szomorúságot, a tehetetlenséget, a fájdalmat, a félelmet, hogy mi lesz vele, ha tovább romlik az állapota, ha a leépülés folytatódik, ha el kell engednem. Nem volt könnyű.
Közben végig úgy éreztem, hogy az Atya úgy gondolja, én ilyen erős vagyok, hogy ekkora feladatot mért rám, és persze a testvéremre is - akit egyébként nagyon közel érzek magamhoz, mert szuper jó csapat lettünk, beosztjuk a feladatokat azóta is. Ezt élem meg a családom többi tagjával is, összehozott minket ez a történet. Szorosabbá vált a kapcsolatunk. Mennyi tanítás két hónap alatt, amíg elengedhettem őt...
Megértettem, mennyire fontos, hogy addig szeresd, babusgasd, rakd rendbe, „egyenesítsd ki” a kapcsolatodat szeretteiddel, amíg itt vannak! Nem számít, mi volt, mit tett veled vagy ellened! Értsd meg őt,és az elengedés is könnyebbé válik. Hiszen te maradsz, és egy teljesen más minőségben tudod tovább élni az életed...
forrás:ujegyensuly.hu
