Ezeknek a menzás éttermeknek még volt egyfajta feelingje. Valóban egyszerűen nézett ki, nem volt semmi flanc. Egyforma minden, nem kirívó semmi.

Ezeknek a menzás éttermeknek még volt egyfajta feelingje. Valóban egyszerűen nézett ki, nem volt semmi flanc. Egyforma minden, nem kirívó semmi. De inkább ülnék be egy ilyen menza étterembe ma egy jót kajálni, mint akárhány csillagos és puccos étteremben arra figyelni, hogy jól fogom e a kést meg a villát. Hogy hova teszem le a poharam, hogy álljon a kés élével egy vonalban stb. Amikor még egyen menza volt, egyen bútorokkal, de azért jót ettünk. Nem olyan volt, mint a mostani menza, hogy nem is eszik meg a gyerekek. Na meg nem is olyan, mint manapság a gyárakban, hogy ugyanaz az étteremlánc főzi ott is menüt a gyári konyhában, mint étteremben. Csak éppen a gyárban kispórolnak belőle mindent, ott hajszálvékony a rántott szelet, a hús is fele akkora, eleve az adagok kisebbek. Közben ugyanabban az időben meg jó méretes férfi tenyér nagyságú rántott szelet van az étteremlánc bármelyik városi éttermében. Ez annak idején nem fordult elő, hogy itt vagy ott rosszabbat ettek, ha ugyanabban a tulajdonban volt az étteremlánc. Az egyszerűséghez hozzátartozik, hogy mindig vittek kancsóban vizet nem kellett drágán megvenni az ásványvizet, általában retró kockás terítő volt. A konyhás nénik még mosolyogtak és az koleszmenzán még volt repeta. Mondjuk oda is álltunk repetázni, mert finom volt. Emlékeztek még a kockás terítős menza feelingre?