Ekkor nem bírtam tovább és megkérdeztem édesanyámtól, hogy azt gondolja, nekem is csak annyi dolgom van, mint neki? Nem érek rá a szomszéddal foglalkozni és arról pletykálni, hogy mennyibe kerül a krumpli. Ha nagyon zavarja, majd hétvégén viszek neki egy zsákkal, az elég lesz egy ideig, csak fejezzük már be ezt az értelmetlen beszélgetést.
Ekkor ő csak annyit mondott: vigyáz gyermekem, egyszer te is öreg leszel, ha egyszer a te lányod beszél majd így veled, a szíved megszakad. Elcsuklott a hangja, köszönt és letette. Akkor megértettem, hogy nem a krumpli ára és a szomszédasszony családja a fontos, ő csak velem akar beszélgetni. Munka után kocsibaültünk a férjemmel és a gyerekekkel, útközben bevásároltunk minden finomságot és meglátogattuk édesanyámékat. Együtt vacsorázott a család, úgy mint régen. Nem érdekelt az elromlott mikró, az sem, hogy a gyerek ma nem megy zeneórára. Megértettem, hogy az idő telik és eljön majd az a nap, amikor az édesanyám nem hív fel panaszkodva és az lesz a legfájdalmasabb. Azóta hetente legalább egyszer meglátogatjuk őket és gyakrabban felhívom. Már tudom, minden pillanatot értékelnünk kell, amikor velük lehetünk, mert nekik csak mi vagyunk.
